Trent Reznor nem látszik pszichopatának. Ahogy a Los Angeles-i Le Mondrian Hotel előcsarnokának hűvös kék és vörös dekorációja között álldogál, olyan, mint valami popbanda-tag, aki épp némi sajtókötelezettségnek tesz eleget - egy nett, alacsony kis srác, koromfeketére festett hajjal. A farmerba, csizmába és lila pólóba öltözött Reznor barátságos, már-már hétköznapi: alig emlékeztet a Nine Inch Nails koncertekről ismerős vonyító pokolfajzatra, vagy az olyan mazochista szövegek szerzőjére, mint az "I hurt myself today to see if I still feel. I focus on the pain, the only thing that's real."
Hogy lehet egy ilyen látszólag kedves, átlagos srác ennyi szorongás és düh forrása? "Alapvetően ez vagyok én" biztosít minket Trent halk és nyugodt hangján, amely mindig meglepi azokat, akik csak a zenéjét ismerik. "Ilyen a személyiségem, csak egy bizonyos aspektusa nagyobb hangsúlyt kap. Egy csomó ember mondja nekem folyton: 'Wow, biztos te vagy a legdepressziósabb ember a világon!' Hát én nem hiszem, hogy az vagyok. De a legboldogabb sem. Mikor dalt írok, tudatosan próbálok hihetetlen sötét érzelmeket feltárni - a személyes élményeket elképzelt dolgokkal kombinálva - csak hogy lássam, milyen messzire mehetek el. Többnyire a vége az, hogy elég alaposan kiütöm magam."
Mindannyiunknak megvan a maga sötét oldala - a maga démona. Trent Reznor megtanulta hogyan használja fel a sajátját arra, hogy megalkossa a kora '90-es évek alternatív rockszcénájának legbrutálisabb poszt-indusztriál zenéjét. Trent Reznor - persze - maga a Nine Inch Nails. Ő írja az összes dalt, ő játssza és veszi fel a legtöbb hangszert, általában otthoni stúdiója elsötétített barlangját részesítve előnyben a keresekedelmi stúdiók steril atmoszférájával szemben. A zenebizniszben utazók számára ő Az Ember Aki Az Indusztriált Feltette A Térképre. Produkciójának hozzáértése és ösztönös dallam iránti érzéke a Nine Inch Nails debütáló Pretty Hate Machine albumát az alternatív listák élére repítette 1990-ben. Reznor egy megszállott és önmagával szemben kegyetlenül kritikus stúdióiparos, aki képes egy egyszerű gitár vagy billentyűsávot addig torzítani, míg az úgy nem kezd szólni, mintha közeledne a világ vége. Ő mégis azt vallja, hogy számára a szövegek a legfontosabbak a Nine Inch Nails lemezeken.
Nem volt a legegyszerűbb az ide vezető út Reznor számára. Amint első lemeze siker lett, jogi csatába keveredett akkori kiadójával, a TVT-vel. Egy kimerítő kétéves turnéra indult, amely magában foglalta többek közt a NIN győzedelmes Lollapalooza szereplését is. "Muszáj volt megállás nélkül turnéznunk, hogy fedezni tudjuk a perköltségeket" mondja Trent, "mert a kiadó semmit sem fizetett nekünk abból, ami járt." De még ebből a balszerencsés helyzetből is jött valami jó: a folyamatos koncertezés folytán a NIN hangzása egyre keményebbé és brutálisabbá vált. A zongorán képzett Reznor felfedezte az eszelősen széttorzított gitárok erejét. Ez a felfedezés a NIN 1992-es EP-jén, a Brokenen mutatkozik meg a leginkább.
Manapság jól festenek a dolgok Trent Reznor számára. Van egy új albuma, a The Downward Spiral és egy saját kiadója, a Nothing [jelentése: Semmi], ami mindennek ígérkezik, csak annak nem [amit a neve jelent]. Reznor máris leszerződtette a veterán elektro-posztmodernista Pop Will Eat Itself és a Coil zenekarokat (ez utóbbi élén Peter Christophersonnal, az egykori Throbbin Gristle-ből, a zenekarból, amely megalkotta az "indusztriál zene" kifejezést és fogalmat.) Emellett Trent felkutatott némi friss húst is a Prick és Marilyn Manson formájában, ezzel bizonyítva, hogy valóban jöhet valami lényeges a Semmiből.
Ami a The Downward Spiralt illeti, ez a Nine Inch Nails eddigi legambíciózusabb és leglebilincselőbb munkája. Reznor elkezdte a kíméletlen erejű támadásokat időnkénti sötét, nihilisztikus, nyugodtabb szekciókkal megszórni. Rájött, hogy a suttogás messze fenyegetőbb lehet, mint az üvöltés, amint a 'Piggy' c. dalban egy sorozatgyilkos bőrébe bújik, és ajkait alig mozgatva halkan figyelmeztet: 'Nothing can stop me now, 'cause I don't care'. Talán mindennek ahhoz lehet köze, hogy a The Downward Spiralt abban a Bel Air-i házban vették fel, amely a hírhedt Manson-gyilkosságoknak volt a színhelye 1969-ben.
Talán nem olyan szembeötlően mint a Brokenen, de a gitár fontos szerepet játszik a The Downward Spiralon - Reznor olyan formákat és színeket hoz vele létre, amelyeket soha azelőtt ettől a hangszertől nem hallottunk. Bevackolva magát Sharon Tate egykori házába, Reznor régi producer-társával Flooddal (U2, Depeche Mode) eltökélte, hogy egy olyan lemezt készít, amely szétzúzza és ki is bővíti a Nine Inch Nailsről alkotott összes korábbi elképzelést. Ehhez olyan gondosan kiválasztott közreműködők segítségét vette igénybe, mint a gitárguru Adrian Belew, a Porno for Pyros/Jane's Addiction-dobos Steve Perkins és a keverőzseni Alan Moulder (Smashing Pumpkins, Swerwedriver, stb). Végeredményben a The Downward Spiral mégis teljes egészében Trent Reznor saját sötét gondolatainak végterméke lett.
GUITAR WORLD: Milyen célt tűztél ki magad elé a The Downward Spiral albummal?
REZNOR: Új utakat akartam találni a Broken után, amelyet akkor egy igazi brutál-hangzású albumnak szántam - egy nagy dühkitörésnek. Az nem egy kerek egész album volt - inkább egy jókora adag hirtelen halál. Ez alkalommal viszont egy olyan lemezt akartam, ami tíz különböző irányba tart, mégis valahogyan egységes. Nem akartam a NIN-t egy olyan skatulyába zárni, ahol minden gyorsabb és hangosabb, mint az előző lemezen volt - ahol minden dal mondanivalója annyi, hogy: "Nézd, milyen kemények vagyunk." Nem hiszem, hogy ez én lennék... Vagyis, sokszor előfordul, hogy olyan zenei ötleteim vannak, amelyek nem felelnek meg a korábbi mintáknak. Ezen a lemezen sokkal inkább a hangulat, a textúra, a visszafogottság és kifinomultság került előtérbe, ahelyett hogy párszázszor pofán vágjam a hallgatót. Emellett olyan lemezt próbáltam csinálni, amely egy fokozatosan kibomló szövegbeli témát követ. Kitaláltam az alaptémát, aztán 10-12 részre osztottam. De a folyamat során, amikor megírtam az ezen témákat feldolgozó dalokat, egy csomó ötlet átalakult. Sokszor egy olyan dalszöveg, ami egy kiborult pillanatot örökít meg, egy olyan zenei hátteret kapott, ami épp annak az ellenkezője volt.
GUITAR WORLD: Mi volt az alaptéma?
REZNOR: A fókusz egy olyan emberen van aki szisztematikusan eldobja magától mindenét és azt is ami körülötte van - a személyes kapcsolatoktól kezdve a vallásig. Ez a személy egy bizonyos fokig feladja, de közben békét is talál abban, hogy megszabadult mindentől, ami megkeseríti az életét. A lemez emellett úgy tekint bizonyos bűnökre, mint dolgokra amelyek enyhítik azokat a fájdalmakat, amelyeket ez az ember rejteget. Természetesen most magamról beszélek. Szóval ez volt az alapvető téma. Nem mintha ez most valami nagy tematikai előrelépés lenne számomra. Ami miatt azt remélem, az emberek szeretik a NIN-t, azok a dalszövegek. Azt hiszem, azok foglalkoztatnak leginkább ezen a lemezen, vagyis az őszinteség és a csupasz érzelmek.
GUITAR WORLD: Sok időbe telt megalkotni ezt a lemezt, igaz?
REZNOR: Egy idő után megunom, hogy az emberek folyton azt kérdezgetik: "Mikor jön már az új lemez?" Fogjátok már fel, hogy ez nem így működik. Egyszerűen időbe telik és kész. A Nirvana talán fel tud venni egy lemezt két hét alatt. Remek. De mi nem így dolgozunk. Számomra minden egyes dal a folyamat újraértelmezését jelenti. Nincsenek állandó szabályok, kivéve talán, hogy én éneklem fel a szöveget. De hogy a ritmussávokat feljátsszuk-e vagy programozzuk? Valódiak lesznek, vagy nem, gépek, dobok, zajok, kocsiajtó csapódások? Ez nem az az eset, mikor átordítom az akkordokat a szoba túlsó végébe valakinek és elindítjuk a szalagot. Ez egész más. Nem azt mondom, hogy ettől jobb lesz a lemezem az övéknél. Csak mások a paraméterek.
GUITAR WORLD: Nyilvánvaló. Végülis, te nem a régi, jól bevált rock and rollt játszod.
REZNOR: Ja. Nem vonom kétségbe amit ők csinálnak. De azt épp elegen csinálják már. Nem érzem úgy, hogy én ahhoz bármit is hozzá tudnék tenni.
GUITAR WORLD: Melyik dalt volt a legnehezebb megírni?
REZNOR: Mindig van lemezenként legalább egy dal - kettő is, ha igazán szerencsés vagy - amin csak dolgozol és dolgozol és a világ összes ideje se elég, hogy befejezd. A Pretty Hate Machine-en ez a 'Kinda I Want To' volt, amiről még most is úgy gondolom, hogy szar és a 'That's What I Get'. Rengeteget foglalkoztunk azokkal a dalokkal. Egy idő után abba csapdába esel, mikor úgy érzed, hogy már annyi időt fordítottál rá, hogy egyszerűen muszáj működnie. Általában van egy rész a dalban, ami az egészet elcseszi. És általában ez az a rész, amiről úgy érzed, tök jó. Milliószor visszahallgatod a dalt és azt kérded magadtól: "Öcsém, ez a rész olyan baromi jó. Miért nem működik a dal?" Végül aztán valaki megnyomja a mute gombot annál a résznél és a dal rendbe jön. Aztán rájössz, hogy pont ez volt az a rész, amit annyira szerettél.
GUITAR WORLD: Néha nehéz az ilyen dalokat elengedni.
REZNOR: Igen. Szóval ezen a lemezen a Ruinert volt a legnehezebb megcsinálni. Még most sem vagyok biztos abban, hogy jó-e így. Olyan rossz érzésem van most azzal a dallal kapcsolatban - úgy érzem egy csomó szempontból szar. Valójában az két dal, összeillesztve.
GUITAR WORLD: Mintha ez lenne a lemezipar okozta sértettséged dala ezen az albumon.
REZNOR: Tulajdonképpen nem arról írtam azt a dalt. De passzol a témára. Nem nagyon szoktam tudatosan egy konkrét dologról írni. De aztán rájövök, hogy - mint például ebben az esetben - ez tökéletes metaforája annak ami a TVT-vel (Reznor előző kiadója) történt. De általában nem ülök le azzal, hogy most írok egy dalt a kiadókról. Semmi sem lenne annál unalmasabb téma - talán csak a turnébuszokat kivéve.
GUITAR WORLD: Mit gondolsz a gitárról manapság? Mit tud neked adni egy dal megalkotásához, amit más nem?
REZNOR: Hát, már nem félek úgy tőle, mint régen. Mert azt mindig is tudtam, hogy nem vagyok jó gitáros. Ha írtam egy gitárrészt, azt mondtam magamnak: "A világ összes gitárosa, aki meghallgatja ezt, azt fogja gondolni, hogy 'itt van egy tök egyszerű és béna rész'." De manapság a gitárt sokkal kifejezőbbnek tartom a billentyűknél. Egyszerűen a felépítése miatt, ez nyilvánvaló - húrok és véletlenszerűség. Érdekes dolog hangmintákat venni egy gitársávból és addig manipulálni, amíg az előadás véletlenszerű és kifejező lesz, a hangzás pedig valami egészen új.
De ezt a szokásos felállást: gitár erősítőn keresztül, mikrofonnal a hangfalak előtt, hihetetlenül unalmasnak tartom. A világ összes zenekara ezt csinálja, minek csináljam én is? Valaki más sokkal jobb ebben, mint én valaha is leszek. Hadd csinálják. Én egész másképp nézem a dolgokat, mint például (a Nirvana producer) Steve Albini, aki azt hiszi, hogy a stúdió lényege az, hogy egy zenekart egyszerűen, minden sallangtól mentesen vegyen fel, a lehető legigazibb és legőszintébb formájában.
GUITAR WORLD: A dokumentarista megközelítés.
REZNOR: Igen. Én nem gondolom, hogy ez nem jó, de ugyanakkor én a stúdióra, mint eszközre tekintek; miért ne használjam? Számomra nem abban van a kihívás, hogy a zene Boston-szerű legyen: lélektelen és túlkomponált. Vagy mint Whitney Houston vokáljai, ahol minden egyes hangjegy a helyén van. Én szívesebben tartok meg némi humanitást a gépiesség között.
GUITAR WORLD: Sok dob-loopodat úgy hoztad létre, hogy a Porno for Pyros dobos Steve Perkins játékát élőben felvetted a stúdióban. Ez az, amikor megtartasz egy kis humanitást?
REZNOR: Aha. Ő feljátszott egy csomó ütemet. Mi felvettük és csináltunk pár loopot a játékából. Nagyon szeretek így dolgozni. És nem bánom, hogy a legtöbb ember visszariad ettől az egésztől, mert ez ad nekem egyfajta felsőbbrendűséget afölött a srác fölött, aki túl szűklátókörű ahhoz, hogy elfogadja, hogy a technológia létezik. Van neki kábeltévéje, de soha nem venne egy digitális felvevőt, mert "óóh, az digitális!" Mert azt hallotta Neil Youngtól, hogy az nem jó. Mintha Neil Youngnak a leghalványabb fogalma lenne a digitális felvételről. Semmi bajom Neil Younggal, de az emberek annyira leragadtak ezeknél az archaikus elképzeléseknél.
GUITAR WORLD: A dolgok visszatérnek oda, ahonnak elindultak. A '80-as évek elején az emberek nem tudták elég high-tech cuccal telepakolni a lemezeiket.
REZNOR: Ennek a változásról való félelemhez lehet köze, ami ezt a mostani retro hullámot is elindította - akár a '70-es diszkóról van szó, akár a Pearl Jamről - ami számomra olyan mint valami '70-es rockbanda. Vagy ott van Lenny kibaszott Kravitz. Jó dalokat ír. Olyan jókat - mintha már hallottam volna valahol. Jól csinálja amit csinál - de szerintem totálisan érdektelen. Mint ez az egész "igazi rock" és "vissza a gyökerekhez"-mentalitás, vagy a "gyerünk vissza ahhoz, ami biztonságos - legyünk olyan zenekar, mint a Who vagy a Rolling Stones, két gitárral, egy basszussal és dobbal". Vannak, akik félnek az új technológia korába lépni, és azt gondolják, jobb visszatérni ahhoz, amit akkor szerettünk, mikor gyerekek voltunk. Pedig mikor gyerekek voltunk, mindenki úgy gondolta, hogy a Queen és a KISS borzalmas volt. Most mint az igazi, régi jó rockbanda referenciapontjaként tartják számon őket.
GUITAR WORLD: Mind a kettő hihetetlen rossz kritikákat kapott.
REZNOR: Igen. És ha már itt tartunk, a The Downward Spiralre a legnagyobb hatással talán David Bowie Low albuma volt. Tulajdonképpen minden, amit a Hunky Dorytól a Scary Monstersig csinált. Meg a régi Lou Reed, és Iggy Pop... olyanok, amiket azelőtt sose hallottam, mert akkoriban new wave-et hallgattam. Hasonlíts egy olyan lemezt, mint a Low bármelyik lemezhez, ami most a Tower Records Top 100-as kínálatában van - a kidolgozottság és mélység sokkal magasabb szintű lesz. Ma már minden olyan termékközpontú. Sose voltam egy nagy bakelitrajongó, de úgy tűnik, mióta a bakelit meghalt és a CD felváltotta, a zene minősége lezuhant, nagyjából akkor, mikor az MTV feltűnt a színen. Most pedig alig van valami, ami igazán veszélyes, lázadó, forradalmi vagy izgalmas a rockban.
GUITAR WORLD: Az egyik legfülbemászóbb sor az új albumodon a 'Closer' kórusa, az "I want to fuck you like an animal". Briliáns, ahogyan azt a popos váltást ahhoz az akkordhoz igazítottad.
REZNOR: Igen. A dal abból az egy sorból indult ki. Az összes többi rész aköré épült fel. Valami olyan hangulatot próbáltam létrehozni, mint a 'Nightclubbing' Iggy Pop The Idiot albumán. Nem tudom, milyen volt, amikor kijött. De most olyan, mint egy igazi, hamisítatlan, ócska, szinte diszkó dal - de cool értelemben. Valójában hangmintát is vettem a dal [a Nightclubbing] dobhangzásából, hogy csináljak belőle egy igazi beteg hangzású elektronikus dob effektet. Mikor elkezdtem ezt és azokat a Prince-szerű harmóniákat csinálni a verzében, arra gondoltam: "Mit művelek? Nekem keménynek kellene lennem. Keménynek kell látszanom." De mivel élveztem amit csináltam, hát csináltam. Ijesztőbb egy ilyet csinálni, mint egy Self Destruct-típusú dalt - mert próbálsz valami úttörőt alkotni egy olyan tiltott zenei műfajon belül, mint a dance zene...
GUITAR WORLD: Mindig úgy gondoltam, hogy a diszkó és a pop sokkal felforgatóbb tud lenni, mint mikor valami csávó azt óbégatja, hogy 'baszdmegajóédeskurva...'
REZNOR: Ó igen. A legjobb formájukban valóban azok.
GUITAR WORLD: Mert egy millió ember hallja.
REZNOR: Pontosan.
GUITAR WORLD: Valahányszor meghallom a Closer kórusát, látom magam előtt, amint az emberek vidáman éneklik a táncparketten.
REZNOR: "Zene a sztriptízbároknak" a Nine Inch Nailstől. Talán ez lehetne az új album címe.
GUITAR WORLD: A lemezeiden a gitár általában egy általad feljátszott gitársávból lesz hangmintázva, loopolva, majd a számítógépen keresztül manipulálva. Jól mondom?
REZNOR: A leggyakrabban így történik. Csinálok egy 20-25 perces felvételt, amikor csak játszogatok a gitáron. Aztán visszahallgatom és azt mondom: "a 10. percnél csináltam valami kurva jót". Szóval azt a részt kivágom és félreteszem. Ugyanígy kivágok még vagy 20 darabot és később mindegyiknek megtalálom a megfelelő helyét. Ez nem azt jelenti, hogy el akarom kerülni, hogy végig kelljen játszani egy dalt, hanem ez inkább egy eszköz, amivel új dalszerkezeteket hozhatok létre.
GUITAR WORLD: Hogy csinálod ezt? Digitális szalagon? Analógon?
REZNOR: Hard disc felvevőn (a Digidesign Pro Tools Mac-es programja) egy Studio Vision sequencerrel. Arra használom, hogy azokat a részeket, amelyek lassan lettek feljátszva, beloopolom és így megismétel mondjuk minden ütemet. A loopolás ad neki egy különös fajta precizitást, mégis a játék laza jellege egy olyan 'off'-os hangzást ad neki. Elég nehéz ezt a fajta eredményt elérni, ha csak billentyűt játszol fel a sequencerre. Szóval nagyjából 99 százalékban amit felveszünk - még a vokálokat is - a merevlemezre vesszük először. Nagyjából összerakjuk a dalt és csak aztán dobjuk szalagra.
GUITAR WORLD: Hogy került a képbe Adrian Belew?
REZNOR: Egyik nap csak úgy eszembe jutott a neve. Felhívtam a menedzseremet és két nap múlva itt volt. Kiderült, hogy amúgy is Los Angelesben volt, valami máson dolgozott.
GUITAR WORLD: Hogy állt a lemez, mikor ő megjelent?
REZNOR: A dalok nagyjából már összeálltak, de arra gondoltunk, mi lenne, ha lenne itt valaki, aki igazán szét tudja játszani az agyát. Tulajdonképpen csak annyit mondtunk Adriannak, hogy játsszon amit csak akar és majd meglátjuk melyik dalba tudjuk belepasszintani. Talán egy dal darabja beleillik a másikba. Csináltunk 6-7 dalt egyenként 4-5 váltással. Egyszer valami olyasmit mondtam Adriannak: "koncentrálj a ritmusra". Máskor azt: "gondolkodj dallamtalanságban". Vagy: "ne gondolj hajlításokra, csak csinálj zajt." Egy csomó olyan fantasztikus hangzással állt elő, amit sosem szokott használni.
Flood és én eléggé be voltunk rezelve, mikor először megjelent. Ott ültünk Sharon Tate házának nappalijában - a stúdiónkban - ezzel a sráccal, aki Paul Simonnal és David Bowie-val játszott együtt. Az első dal amit lejátszottunk neki a 'Mr. Self Destruct' volt - a legbrutálisabb dalunk, amink csak volt. Azt mondtam neki, játsszon amit csak akar. Erre ő megkérdezte: "Milyen hangnemben van?" Mire én: "Öö, nem emlékszem. Talán E-ben." Ez egy elég gyors dal. Egy pillanatra látszott rajta, hogy azt gondolja: "Mi a szar?" De aztán nekilátott és eszméletlen volt.
GUITAR WORLD: Csodáltad a játékát azelőtt?
REZNOR: Abszolút. Különféle okokból. Nem az a típus vagyok aki 30 nevet fog felsorolni, mint nagy gitárhatások. Én másképp tekintek a hangszerekre. Tisztelem, ha valaki virtuóz. De nem nagyon nyűgöz le. Volt egy olyan pont az életemben, mikor elég jó koncertzongorista lehettem volna. De aztán rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel a zeneszerzés - hogy képes legyek megszólaltatni egy csomó hangszert, mint hogy fantasztikusan játsszak egyen. Ez nem csak kifogás. A Nine Inch Nailsnél a fókusz sosem a csodás szólózáson volt, azon a hozzáálláson, hogy "nézd milyen jó vagyok ezen a hangszeren" - sokkal inkább egy hangulat megalkotására törekszünk, arra, hogy azt játsszuk, ami a dalnak jó.
GUITAR WORLD: Adrian csinálja azt a trash power akkordozást abban a dalban?
REZNOR: Nem, az én vagyok. Jó öreg Lightning Fingers.
GUITAR WORLD: Milyen gitárfelszerelést használsz?
REZNOR: Majdnem minden direktben ment - szinte egyáltalán nem mikrofonoztuk be az erősítőket. Nem nagyon szeretem azt a hangzást. Szerintem unalmas. Ezért végigfuttattunk egy sor előerősítőt és hangfalszimulátort. Az egyik fő előerősítőnk az új Marshall JMP-1 volt. De nem használtam benne a hangfalszimulátort. A direktet vezettem a Marshallból a Zoom 9030-ba, és csak a hangfalszimulátort használtam benne. Nagyon szeretem a szimulátor hangzását a Zoomon, de nem szeretem a preamp szekciót. Olyan a hangja, mint ami: egy kis doboz. Van egy Demeter tube előerősítőm is, amit néha használtam. Az teljesen direktben ment, semmi szimulátor. Az az igazi borzalmas hangzás. De pár dalnál működik. Használtam egy kicsi Zoom 9002-t is, a régi fajtát - azt, amelyiket rákapcsolhatsz az övedre. Azt csak egyenesben használtam. Néha tetszik a hangja.
GUITAR WORLD: A vokálokhoz is szoktad használni?
REZNOR: A 9030-at szoktam a vokálokhoz használni. Azt és a mikrofon előerősítőt egy régi Neve keverőről. Az a legjobb torzítás. Gondolom a készítője nem erre szánta. De minden vokálhoz azt és a Zoomot használjuk. Szereztünk egy régi Mutron envelope szűrőt is. Ez az, ami azt a Bootsy Collins hangzást adja. Baromi jó. Félóra alatt felzabált négy kilenc voltos elemet. Borzasztó, de fantasztikusan szól, mikor az elem haldoklik. Sokat használtuk. Igazából minden dob az 'I Do Not Want This'-en mindössze egy két ütemből álló loop volt, amit Steve Perkins játszott fel. Minden effekten keresztülfuttattuk, amit csak a stúdióban találtunk - a Mutronon, az [Eventide] H3000 Harmonizers-en, a Digitech Whammy pedálon... Flood és én totál bekattantunk.
GUITAR WORLD: Milyen gitáron játszol?
REZNOR: Többnyire egy '80-as Les Paul Custom-on. Meg használtam egy Explorert és egy Jacksont is - annál szóltam is a gyártónak, hogy tegyék rá a világ leghangosabb hangszedőjét. De ha őszinte akarok lenni, annyit manipulálom a gitársávokat, hogy nem nagyon számít milyen gitáron játszom. Mivel a gitárokat többnyire a számítógépre vesszük fel általában, a Turbo Synth programba importáljuk (a Digidesign Mac-hez gyártott szignál szerkesztő szoftvere), ami valami egész mássá alakítja őket. Legalább négy olyan trükköt találtam már ki a Turbo Synth-nél, amit rendszeresen használunk, és mindegyik nagyon függ az input hangzástól. Ha a híd hangszedőn keresztül futtatod át a hangot a nyak hangszedő helyett, teljesen más lesz - még távolról sem lesz hasonló. Mivel a program megtalál bizonyos frekvenciákat, amiket kihangsúlyoz és eltorzít. A Mr. Self Destruct olyan részeiben, ami úgy hangzik, mint valami gitározás, amit ember sosem játszhatna, az tényleg igazi gitárjáték, csak bizonyos mértékig módosította a hangzást a Turbo Synth.
Amit még gyakran szoktam csinálni, hogy kétszer olyan gyorsan játszom a gitárt mint a dal tempója és 30 ips-sel (inches-per-second) veszem fel őket, aztán lelassítom 15 ips-re. Egy oktávval magasabban is játszom azt a részt, így amikor lelassítom, a megfelelő regiszteren és sebességen lesz. Ha elég erősen telíted a szalagot mikor 30 ips-sel veszed fel, egy nagyon tiszta, meleg és bizarr jellege lesz, mikor lelassítod. A gitár a Suckon (Broken) - ami szerintem a legjobb gitárhangzás, amit valaha csináltam - így lett felvéve.
GUITAR WORLD: Meg akartalak kérdezni a 'Ruiner' szólójáról. Hogy csináltad azt a pofátlan, ultra-súlyos hangzást?
REZNOR: Ó igen. A fantasztikus, Pink Floyd-szerű, '70-es hangzású szekció a dalban. Az a Zoom egyik beállítása volt. Azt hiszem véletlenül rossz gombot nyomtam meg. Nem vagyok egy nagy szólózó. Csak röhögtem azon, ahogy azzal a nevetséges hangzással szórakoztam, és számítógépre vettem. Arra gondoltam, ez olyan giccses, tudod? De később rájöttem, hogy egy olyan Comfortably Numb-szerű szólót próbáltam csinálni. Lejátszottam a számot Chrisnek, a dobosunknak és arra gondoltam, biztos röhögni fog rajta. Erre ő azt mondja: "Öcsém, ez a gitárrész kurva jó."
GUITAR WORLD: És mi volt a legfurább élmény amivel a Sharon Tate-házban találkoztál, ahol a Manson-gyilkosságok történtek?
REZNOR: Valójában az egy gyönyörű hely. Ez az, amit az emberek nem tudnak meg, mikor elolvassák a Mansonról szóló könyveket és megnézik a tévés különkiadásokat. A bejárati ajtó elől van a legjobb kilátás L.A.-re, amit valaha láttam. Elképesztő, hogy milyen gyönyörű tud lenni, ahogy lenézel arra a szmog-gödörre. Mikor kibéreltem azt a helyet, nem is tudtam hogy ez az a ház. Mikor rájöttem, érdekesnek találtam. Nem gondoltam arra, hogy majd most dicsekedni fogok ezzel mindenkinek. Nem nézek fel Charles Mansonra és nem vagyok elnéző a gyilkosokkal szemben, akik elbaszott hippik és valamiféle kinyilatkoztatást próbálnak tenni. De ez egy érdekes kis fejezet Amerika történelmében, és jó valami módon a részesének lenni.
GUITAR WORLD: De nem éreztél a hely körül valami furcsát?
REZNOR: Az első éjszaka iszonyatos volt. Akkorra már mindent tudtam a helyről - minden könyvet elolvastam a Manson-gyilkosságokról. Éjszakánként sétálgattam a házban, mikor minden sötét volt, és arra gondoltam "szent Isten, ez az a hely ahol történt". A legapróbb zajra is egy métert ugrottam - akkor is ha csak egy bagoly volt. Felébredtem az éjszaka közepén és az ablakon keresztül egy prérifarkas nézett velem szembe. Úgy éreztem, én ezt nem fogom kibírni.
De egy hónap után rájöttem, hogy ha van valami különösebb hangulata a helynek, akkor az a szomorúság. Nincsenek fura szellemek, akik baszogatnak, vagy ilyesmi - bár volt vagy egy millió elektromos zavarunk. Dolgok, amiknek normális körülmények között nem kellett volna megtörténniük. A végén már csak viccelődtünk: "Ó, ez biztos csak Sharon." Az a kibaszott felvevő csak úgy kikapcsolt.
ford.: katesz
forrás: www.9inchnails.com
Hogy lehet egy ilyen látszólag kedves, átlagos srác ennyi szorongás és düh forrása? "Alapvetően ez vagyok én" biztosít minket Trent halk és nyugodt hangján, amely mindig meglepi azokat, akik csak a zenéjét ismerik. "Ilyen a személyiségem, csak egy bizonyos aspektusa nagyobb hangsúlyt kap. Egy csomó ember mondja nekem folyton: 'Wow, biztos te vagy a legdepressziósabb ember a világon!' Hát én nem hiszem, hogy az vagyok. De a legboldogabb sem. Mikor dalt írok, tudatosan próbálok hihetetlen sötét érzelmeket feltárni - a személyes élményeket elképzelt dolgokkal kombinálva - csak hogy lássam, milyen messzire mehetek el. Többnyire a vége az, hogy elég alaposan kiütöm magam."
Mindannyiunknak megvan a maga sötét oldala - a maga démona. Trent Reznor megtanulta hogyan használja fel a sajátját arra, hogy megalkossa a kora '90-es évek alternatív rockszcénájának legbrutálisabb poszt-indusztriál zenéjét. Trent Reznor - persze - maga a Nine Inch Nails. Ő írja az összes dalt, ő játssza és veszi fel a legtöbb hangszert, általában otthoni stúdiója elsötétített barlangját részesítve előnyben a keresekedelmi stúdiók steril atmoszférájával szemben. A zenebizniszben utazók számára ő Az Ember Aki Az Indusztriált Feltette A Térképre. Produkciójának hozzáértése és ösztönös dallam iránti érzéke a Nine Inch Nails debütáló Pretty Hate Machine albumát az alternatív listák élére repítette 1990-ben. Reznor egy megszállott és önmagával szemben kegyetlenül kritikus stúdióiparos, aki képes egy egyszerű gitár vagy billentyűsávot addig torzítani, míg az úgy nem kezd szólni, mintha közeledne a világ vége. Ő mégis azt vallja, hogy számára a szövegek a legfontosabbak a Nine Inch Nails lemezeken.
Nem volt a legegyszerűbb az ide vezető út Reznor számára. Amint első lemeze siker lett, jogi csatába keveredett akkori kiadójával, a TVT-vel. Egy kimerítő kétéves turnéra indult, amely magában foglalta többek közt a NIN győzedelmes Lollapalooza szereplését is. "Muszáj volt megállás nélkül turnéznunk, hogy fedezni tudjuk a perköltségeket" mondja Trent, "mert a kiadó semmit sem fizetett nekünk abból, ami járt." De még ebből a balszerencsés helyzetből is jött valami jó: a folyamatos koncertezés folytán a NIN hangzása egyre keményebbé és brutálisabbá vált. A zongorán képzett Reznor felfedezte az eszelősen széttorzított gitárok erejét. Ez a felfedezés a NIN 1992-es EP-jén, a Brokenen mutatkozik meg a leginkább.
Manapság jól festenek a dolgok Trent Reznor számára. Van egy új albuma, a The Downward Spiral és egy saját kiadója, a Nothing [jelentése: Semmi], ami mindennek ígérkezik, csak annak nem [amit a neve jelent]. Reznor máris leszerződtette a veterán elektro-posztmodernista Pop Will Eat Itself és a Coil zenekarokat (ez utóbbi élén Peter Christophersonnal, az egykori Throbbin Gristle-ből, a zenekarból, amely megalkotta az "indusztriál zene" kifejezést és fogalmat.) Emellett Trent felkutatott némi friss húst is a Prick és Marilyn Manson formájában, ezzel bizonyítva, hogy valóban jöhet valami lényeges a Semmiből.
Ami a The Downward Spiralt illeti, ez a Nine Inch Nails eddigi legambíciózusabb és leglebilincselőbb munkája. Reznor elkezdte a kíméletlen erejű támadásokat időnkénti sötét, nihilisztikus, nyugodtabb szekciókkal megszórni. Rájött, hogy a suttogás messze fenyegetőbb lehet, mint az üvöltés, amint a 'Piggy' c. dalban egy sorozatgyilkos bőrébe bújik, és ajkait alig mozgatva halkan figyelmeztet: 'Nothing can stop me now, 'cause I don't care'. Talán mindennek ahhoz lehet köze, hogy a The Downward Spiralt abban a Bel Air-i házban vették fel, amely a hírhedt Manson-gyilkosságoknak volt a színhelye 1969-ben.
Talán nem olyan szembeötlően mint a Brokenen, de a gitár fontos szerepet játszik a The Downward Spiralon - Reznor olyan formákat és színeket hoz vele létre, amelyeket soha azelőtt ettől a hangszertől nem hallottunk. Bevackolva magát Sharon Tate egykori házába, Reznor régi producer-társával Flooddal (U2, Depeche Mode) eltökélte, hogy egy olyan lemezt készít, amely szétzúzza és ki is bővíti a Nine Inch Nailsről alkotott összes korábbi elképzelést. Ehhez olyan gondosan kiválasztott közreműködők segítségét vette igénybe, mint a gitárguru Adrian Belew, a Porno for Pyros/Jane's Addiction-dobos Steve Perkins és a keverőzseni Alan Moulder (Smashing Pumpkins, Swerwedriver, stb). Végeredményben a The Downward Spiral mégis teljes egészében Trent Reznor saját sötét gondolatainak végterméke lett.
GUITAR WORLD: Milyen célt tűztél ki magad elé a The Downward Spiral albummal?
REZNOR: Új utakat akartam találni a Broken után, amelyet akkor egy igazi brutál-hangzású albumnak szántam - egy nagy dühkitörésnek. Az nem egy kerek egész album volt - inkább egy jókora adag hirtelen halál. Ez alkalommal viszont egy olyan lemezt akartam, ami tíz különböző irányba tart, mégis valahogyan egységes. Nem akartam a NIN-t egy olyan skatulyába zárni, ahol minden gyorsabb és hangosabb, mint az előző lemezen volt - ahol minden dal mondanivalója annyi, hogy: "Nézd, milyen kemények vagyunk." Nem hiszem, hogy ez én lennék... Vagyis, sokszor előfordul, hogy olyan zenei ötleteim vannak, amelyek nem felelnek meg a korábbi mintáknak. Ezen a lemezen sokkal inkább a hangulat, a textúra, a visszafogottság és kifinomultság került előtérbe, ahelyett hogy párszázszor pofán vágjam a hallgatót. Emellett olyan lemezt próbáltam csinálni, amely egy fokozatosan kibomló szövegbeli témát követ. Kitaláltam az alaptémát, aztán 10-12 részre osztottam. De a folyamat során, amikor megírtam az ezen témákat feldolgozó dalokat, egy csomó ötlet átalakult. Sokszor egy olyan dalszöveg, ami egy kiborult pillanatot örökít meg, egy olyan zenei hátteret kapott, ami épp annak az ellenkezője volt.
GUITAR WORLD: Mi volt az alaptéma?
REZNOR: A fókusz egy olyan emberen van aki szisztematikusan eldobja magától mindenét és azt is ami körülötte van - a személyes kapcsolatoktól kezdve a vallásig. Ez a személy egy bizonyos fokig feladja, de közben békét is talál abban, hogy megszabadult mindentől, ami megkeseríti az életét. A lemez emellett úgy tekint bizonyos bűnökre, mint dolgokra amelyek enyhítik azokat a fájdalmakat, amelyeket ez az ember rejteget. Természetesen most magamról beszélek. Szóval ez volt az alapvető téma. Nem mintha ez most valami nagy tematikai előrelépés lenne számomra. Ami miatt azt remélem, az emberek szeretik a NIN-t, azok a dalszövegek. Azt hiszem, azok foglalkoztatnak leginkább ezen a lemezen, vagyis az őszinteség és a csupasz érzelmek.
GUITAR WORLD: Sok időbe telt megalkotni ezt a lemezt, igaz?
REZNOR: Egy idő után megunom, hogy az emberek folyton azt kérdezgetik: "Mikor jön már az új lemez?" Fogjátok már fel, hogy ez nem így működik. Egyszerűen időbe telik és kész. A Nirvana talán fel tud venni egy lemezt két hét alatt. Remek. De mi nem így dolgozunk. Számomra minden egyes dal a folyamat újraértelmezését jelenti. Nincsenek állandó szabályok, kivéve talán, hogy én éneklem fel a szöveget. De hogy a ritmussávokat feljátsszuk-e vagy programozzuk? Valódiak lesznek, vagy nem, gépek, dobok, zajok, kocsiajtó csapódások? Ez nem az az eset, mikor átordítom az akkordokat a szoba túlsó végébe valakinek és elindítjuk a szalagot. Ez egész más. Nem azt mondom, hogy ettől jobb lesz a lemezem az övéknél. Csak mások a paraméterek.
GUITAR WORLD: Nyilvánvaló. Végülis, te nem a régi, jól bevált rock and rollt játszod.
REZNOR: Ja. Nem vonom kétségbe amit ők csinálnak. De azt épp elegen csinálják már. Nem érzem úgy, hogy én ahhoz bármit is hozzá tudnék tenni.
GUITAR WORLD: Melyik dalt volt a legnehezebb megírni?
REZNOR: Mindig van lemezenként legalább egy dal - kettő is, ha igazán szerencsés vagy - amin csak dolgozol és dolgozol és a világ összes ideje se elég, hogy befejezd. A Pretty Hate Machine-en ez a 'Kinda I Want To' volt, amiről még most is úgy gondolom, hogy szar és a 'That's What I Get'. Rengeteget foglalkoztunk azokkal a dalokkal. Egy idő után abba csapdába esel, mikor úgy érzed, hogy már annyi időt fordítottál rá, hogy egyszerűen muszáj működnie. Általában van egy rész a dalban, ami az egészet elcseszi. És általában ez az a rész, amiről úgy érzed, tök jó. Milliószor visszahallgatod a dalt és azt kérded magadtól: "Öcsém, ez a rész olyan baromi jó. Miért nem működik a dal?" Végül aztán valaki megnyomja a mute gombot annál a résznél és a dal rendbe jön. Aztán rájössz, hogy pont ez volt az a rész, amit annyira szerettél.
GUITAR WORLD: Néha nehéz az ilyen dalokat elengedni.
REZNOR: Igen. Szóval ezen a lemezen a Ruinert volt a legnehezebb megcsinálni. Még most sem vagyok biztos abban, hogy jó-e így. Olyan rossz érzésem van most azzal a dallal kapcsolatban - úgy érzem egy csomó szempontból szar. Valójában az két dal, összeillesztve.
GUITAR WORLD: Mintha ez lenne a lemezipar okozta sértettséged dala ezen az albumon.
REZNOR: Tulajdonképpen nem arról írtam azt a dalt. De passzol a témára. Nem nagyon szoktam tudatosan egy konkrét dologról írni. De aztán rájövök, hogy - mint például ebben az esetben - ez tökéletes metaforája annak ami a TVT-vel (Reznor előző kiadója) történt. De általában nem ülök le azzal, hogy most írok egy dalt a kiadókról. Semmi sem lenne annál unalmasabb téma - talán csak a turnébuszokat kivéve.
GUITAR WORLD: Mit gondolsz a gitárról manapság? Mit tud neked adni egy dal megalkotásához, amit más nem?
REZNOR: Hát, már nem félek úgy tőle, mint régen. Mert azt mindig is tudtam, hogy nem vagyok jó gitáros. Ha írtam egy gitárrészt, azt mondtam magamnak: "A világ összes gitárosa, aki meghallgatja ezt, azt fogja gondolni, hogy 'itt van egy tök egyszerű és béna rész'." De manapság a gitárt sokkal kifejezőbbnek tartom a billentyűknél. Egyszerűen a felépítése miatt, ez nyilvánvaló - húrok és véletlenszerűség. Érdekes dolog hangmintákat venni egy gitársávból és addig manipulálni, amíg az előadás véletlenszerű és kifejező lesz, a hangzás pedig valami egészen új.
De ezt a szokásos felállást: gitár erősítőn keresztül, mikrofonnal a hangfalak előtt, hihetetlenül unalmasnak tartom. A világ összes zenekara ezt csinálja, minek csináljam én is? Valaki más sokkal jobb ebben, mint én valaha is leszek. Hadd csinálják. Én egész másképp nézem a dolgokat, mint például (a Nirvana producer) Steve Albini, aki azt hiszi, hogy a stúdió lényege az, hogy egy zenekart egyszerűen, minden sallangtól mentesen vegyen fel, a lehető legigazibb és legőszintébb formájában.
GUITAR WORLD: A dokumentarista megközelítés.
REZNOR: Igen. Én nem gondolom, hogy ez nem jó, de ugyanakkor én a stúdióra, mint eszközre tekintek; miért ne használjam? Számomra nem abban van a kihívás, hogy a zene Boston-szerű legyen: lélektelen és túlkomponált. Vagy mint Whitney Houston vokáljai, ahol minden egyes hangjegy a helyén van. Én szívesebben tartok meg némi humanitást a gépiesség között.
GUITAR WORLD: Sok dob-loopodat úgy hoztad létre, hogy a Porno for Pyros dobos Steve Perkins játékát élőben felvetted a stúdióban. Ez az, amikor megtartasz egy kis humanitást?
REZNOR: Aha. Ő feljátszott egy csomó ütemet. Mi felvettük és csináltunk pár loopot a játékából. Nagyon szeretek így dolgozni. És nem bánom, hogy a legtöbb ember visszariad ettől az egésztől, mert ez ad nekem egyfajta felsőbbrendűséget afölött a srác fölött, aki túl szűklátókörű ahhoz, hogy elfogadja, hogy a technológia létezik. Van neki kábeltévéje, de soha nem venne egy digitális felvevőt, mert "óóh, az digitális!" Mert azt hallotta Neil Youngtól, hogy az nem jó. Mintha Neil Youngnak a leghalványabb fogalma lenne a digitális felvételről. Semmi bajom Neil Younggal, de az emberek annyira leragadtak ezeknél az archaikus elképzeléseknél.
GUITAR WORLD: A dolgok visszatérnek oda, ahonnak elindultak. A '80-as évek elején az emberek nem tudták elég high-tech cuccal telepakolni a lemezeiket.
REZNOR: Ennek a változásról való félelemhez lehet köze, ami ezt a mostani retro hullámot is elindította - akár a '70-es diszkóról van szó, akár a Pearl Jamről - ami számomra olyan mint valami '70-es rockbanda. Vagy ott van Lenny kibaszott Kravitz. Jó dalokat ír. Olyan jókat - mintha már hallottam volna valahol. Jól csinálja amit csinál - de szerintem totálisan érdektelen. Mint ez az egész "igazi rock" és "vissza a gyökerekhez"-mentalitás, vagy a "gyerünk vissza ahhoz, ami biztonságos - legyünk olyan zenekar, mint a Who vagy a Rolling Stones, két gitárral, egy basszussal és dobbal". Vannak, akik félnek az új technológia korába lépni, és azt gondolják, jobb visszatérni ahhoz, amit akkor szerettünk, mikor gyerekek voltunk. Pedig mikor gyerekek voltunk, mindenki úgy gondolta, hogy a Queen és a KISS borzalmas volt. Most mint az igazi, régi jó rockbanda referenciapontjaként tartják számon őket.
GUITAR WORLD: Mind a kettő hihetetlen rossz kritikákat kapott.
REZNOR: Igen. És ha már itt tartunk, a The Downward Spiralre a legnagyobb hatással talán David Bowie Low albuma volt. Tulajdonképpen minden, amit a Hunky Dorytól a Scary Monstersig csinált. Meg a régi Lou Reed, és Iggy Pop... olyanok, amiket azelőtt sose hallottam, mert akkoriban new wave-et hallgattam. Hasonlíts egy olyan lemezt, mint a Low bármelyik lemezhez, ami most a Tower Records Top 100-as kínálatában van - a kidolgozottság és mélység sokkal magasabb szintű lesz. Ma már minden olyan termékközpontú. Sose voltam egy nagy bakelitrajongó, de úgy tűnik, mióta a bakelit meghalt és a CD felváltotta, a zene minősége lezuhant, nagyjából akkor, mikor az MTV feltűnt a színen. Most pedig alig van valami, ami igazán veszélyes, lázadó, forradalmi vagy izgalmas a rockban.
GUITAR WORLD: Az egyik legfülbemászóbb sor az új albumodon a 'Closer' kórusa, az "I want to fuck you like an animal". Briliáns, ahogyan azt a popos váltást ahhoz az akkordhoz igazítottad.
REZNOR: Igen. A dal abból az egy sorból indult ki. Az összes többi rész aköré épült fel. Valami olyan hangulatot próbáltam létrehozni, mint a 'Nightclubbing' Iggy Pop The Idiot albumán. Nem tudom, milyen volt, amikor kijött. De most olyan, mint egy igazi, hamisítatlan, ócska, szinte diszkó dal - de cool értelemben. Valójában hangmintát is vettem a dal [a Nightclubbing] dobhangzásából, hogy csináljak belőle egy igazi beteg hangzású elektronikus dob effektet. Mikor elkezdtem ezt és azokat a Prince-szerű harmóniákat csinálni a verzében, arra gondoltam: "Mit művelek? Nekem keménynek kellene lennem. Keménynek kell látszanom." De mivel élveztem amit csináltam, hát csináltam. Ijesztőbb egy ilyet csinálni, mint egy Self Destruct-típusú dalt - mert próbálsz valami úttörőt alkotni egy olyan tiltott zenei műfajon belül, mint a dance zene...
GUITAR WORLD: Mindig úgy gondoltam, hogy a diszkó és a pop sokkal felforgatóbb tud lenni, mint mikor valami csávó azt óbégatja, hogy 'baszdmegajóédeskurva...'
REZNOR: Ó igen. A legjobb formájukban valóban azok.
GUITAR WORLD: Mert egy millió ember hallja.
REZNOR: Pontosan.
GUITAR WORLD: Valahányszor meghallom a Closer kórusát, látom magam előtt, amint az emberek vidáman éneklik a táncparketten.
REZNOR: "Zene a sztriptízbároknak" a Nine Inch Nailstől. Talán ez lehetne az új album címe.
GUITAR WORLD: A lemezeiden a gitár általában egy általad feljátszott gitársávból lesz hangmintázva, loopolva, majd a számítógépen keresztül manipulálva. Jól mondom?
REZNOR: A leggyakrabban így történik. Csinálok egy 20-25 perces felvételt, amikor csak játszogatok a gitáron. Aztán visszahallgatom és azt mondom: "a 10. percnél csináltam valami kurva jót". Szóval azt a részt kivágom és félreteszem. Ugyanígy kivágok még vagy 20 darabot és később mindegyiknek megtalálom a megfelelő helyét. Ez nem azt jelenti, hogy el akarom kerülni, hogy végig kelljen játszani egy dalt, hanem ez inkább egy eszköz, amivel új dalszerkezeteket hozhatok létre.
GUITAR WORLD: Hogy csinálod ezt? Digitális szalagon? Analógon?
REZNOR: Hard disc felvevőn (a Digidesign Pro Tools Mac-es programja) egy Studio Vision sequencerrel. Arra használom, hogy azokat a részeket, amelyek lassan lettek feljátszva, beloopolom és így megismétel mondjuk minden ütemet. A loopolás ad neki egy különös fajta precizitást, mégis a játék laza jellege egy olyan 'off'-os hangzást ad neki. Elég nehéz ezt a fajta eredményt elérni, ha csak billentyűt játszol fel a sequencerre. Szóval nagyjából 99 százalékban amit felveszünk - még a vokálokat is - a merevlemezre vesszük először. Nagyjából összerakjuk a dalt és csak aztán dobjuk szalagra.
GUITAR WORLD: Hogy került a képbe Adrian Belew?
REZNOR: Egyik nap csak úgy eszembe jutott a neve. Felhívtam a menedzseremet és két nap múlva itt volt. Kiderült, hogy amúgy is Los Angelesben volt, valami máson dolgozott.
GUITAR WORLD: Hogy állt a lemez, mikor ő megjelent?
REZNOR: A dalok nagyjából már összeálltak, de arra gondoltunk, mi lenne, ha lenne itt valaki, aki igazán szét tudja játszani az agyát. Tulajdonképpen csak annyit mondtunk Adriannak, hogy játsszon amit csak akar és majd meglátjuk melyik dalba tudjuk belepasszintani. Talán egy dal darabja beleillik a másikba. Csináltunk 6-7 dalt egyenként 4-5 váltással. Egyszer valami olyasmit mondtam Adriannak: "koncentrálj a ritmusra". Máskor azt: "gondolkodj dallamtalanságban". Vagy: "ne gondolj hajlításokra, csak csinálj zajt." Egy csomó olyan fantasztikus hangzással állt elő, amit sosem szokott használni.
Flood és én eléggé be voltunk rezelve, mikor először megjelent. Ott ültünk Sharon Tate házának nappalijában - a stúdiónkban - ezzel a sráccal, aki Paul Simonnal és David Bowie-val játszott együtt. Az első dal amit lejátszottunk neki a 'Mr. Self Destruct' volt - a legbrutálisabb dalunk, amink csak volt. Azt mondtam neki, játsszon amit csak akar. Erre ő megkérdezte: "Milyen hangnemben van?" Mire én: "Öö, nem emlékszem. Talán E-ben." Ez egy elég gyors dal. Egy pillanatra látszott rajta, hogy azt gondolja: "Mi a szar?" De aztán nekilátott és eszméletlen volt.
GUITAR WORLD: Csodáltad a játékát azelőtt?
REZNOR: Abszolút. Különféle okokból. Nem az a típus vagyok aki 30 nevet fog felsorolni, mint nagy gitárhatások. Én másképp tekintek a hangszerekre. Tisztelem, ha valaki virtuóz. De nem nagyon nyűgöz le. Volt egy olyan pont az életemben, mikor elég jó koncertzongorista lehettem volna. De aztán rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel a zeneszerzés - hogy képes legyek megszólaltatni egy csomó hangszert, mint hogy fantasztikusan játsszak egyen. Ez nem csak kifogás. A Nine Inch Nailsnél a fókusz sosem a csodás szólózáson volt, azon a hozzáálláson, hogy "nézd milyen jó vagyok ezen a hangszeren" - sokkal inkább egy hangulat megalkotására törekszünk, arra, hogy azt játsszuk, ami a dalnak jó.
GUITAR WORLD: Adrian csinálja azt a trash power akkordozást abban a dalban?
REZNOR: Nem, az én vagyok. Jó öreg Lightning Fingers.
GUITAR WORLD: Milyen gitárfelszerelést használsz?
REZNOR: Majdnem minden direktben ment - szinte egyáltalán nem mikrofonoztuk be az erősítőket. Nem nagyon szeretem azt a hangzást. Szerintem unalmas. Ezért végigfuttattunk egy sor előerősítőt és hangfalszimulátort. Az egyik fő előerősítőnk az új Marshall JMP-1 volt. De nem használtam benne a hangfalszimulátort. A direktet vezettem a Marshallból a Zoom 9030-ba, és csak a hangfalszimulátort használtam benne. Nagyon szeretem a szimulátor hangzását a Zoomon, de nem szeretem a preamp szekciót. Olyan a hangja, mint ami: egy kis doboz. Van egy Demeter tube előerősítőm is, amit néha használtam. Az teljesen direktben ment, semmi szimulátor. Az az igazi borzalmas hangzás. De pár dalnál működik. Használtam egy kicsi Zoom 9002-t is, a régi fajtát - azt, amelyiket rákapcsolhatsz az övedre. Azt csak egyenesben használtam. Néha tetszik a hangja.
GUITAR WORLD: A vokálokhoz is szoktad használni?
REZNOR: A 9030-at szoktam a vokálokhoz használni. Azt és a mikrofon előerősítőt egy régi Neve keverőről. Az a legjobb torzítás. Gondolom a készítője nem erre szánta. De minden vokálhoz azt és a Zoomot használjuk. Szereztünk egy régi Mutron envelope szűrőt is. Ez az, ami azt a Bootsy Collins hangzást adja. Baromi jó. Félóra alatt felzabált négy kilenc voltos elemet. Borzasztó, de fantasztikusan szól, mikor az elem haldoklik. Sokat használtuk. Igazából minden dob az 'I Do Not Want This'-en mindössze egy két ütemből álló loop volt, amit Steve Perkins játszott fel. Minden effekten keresztülfuttattuk, amit csak a stúdióban találtunk - a Mutronon, az [Eventide] H3000 Harmonizers-en, a Digitech Whammy pedálon... Flood és én totál bekattantunk.
GUITAR WORLD: Milyen gitáron játszol?
REZNOR: Többnyire egy '80-as Les Paul Custom-on. Meg használtam egy Explorert és egy Jacksont is - annál szóltam is a gyártónak, hogy tegyék rá a világ leghangosabb hangszedőjét. De ha őszinte akarok lenni, annyit manipulálom a gitársávokat, hogy nem nagyon számít milyen gitáron játszom. Mivel a gitárokat többnyire a számítógépre vesszük fel általában, a Turbo Synth programba importáljuk (a Digidesign Mac-hez gyártott szignál szerkesztő szoftvere), ami valami egész mássá alakítja őket. Legalább négy olyan trükköt találtam már ki a Turbo Synth-nél, amit rendszeresen használunk, és mindegyik nagyon függ az input hangzástól. Ha a híd hangszedőn keresztül futtatod át a hangot a nyak hangszedő helyett, teljesen más lesz - még távolról sem lesz hasonló. Mivel a program megtalál bizonyos frekvenciákat, amiket kihangsúlyoz és eltorzít. A Mr. Self Destruct olyan részeiben, ami úgy hangzik, mint valami gitározás, amit ember sosem játszhatna, az tényleg igazi gitárjáték, csak bizonyos mértékig módosította a hangzást a Turbo Synth.
Amit még gyakran szoktam csinálni, hogy kétszer olyan gyorsan játszom a gitárt mint a dal tempója és 30 ips-sel (inches-per-second) veszem fel őket, aztán lelassítom 15 ips-re. Egy oktávval magasabban is játszom azt a részt, így amikor lelassítom, a megfelelő regiszteren és sebességen lesz. Ha elég erősen telíted a szalagot mikor 30 ips-sel veszed fel, egy nagyon tiszta, meleg és bizarr jellege lesz, mikor lelassítod. A gitár a Suckon (Broken) - ami szerintem a legjobb gitárhangzás, amit valaha csináltam - így lett felvéve.
GUITAR WORLD: Meg akartalak kérdezni a 'Ruiner' szólójáról. Hogy csináltad azt a pofátlan, ultra-súlyos hangzást?
REZNOR: Ó igen. A fantasztikus, Pink Floyd-szerű, '70-es hangzású szekció a dalban. Az a Zoom egyik beállítása volt. Azt hiszem véletlenül rossz gombot nyomtam meg. Nem vagyok egy nagy szólózó. Csak röhögtem azon, ahogy azzal a nevetséges hangzással szórakoztam, és számítógépre vettem. Arra gondoltam, ez olyan giccses, tudod? De később rájöttem, hogy egy olyan Comfortably Numb-szerű szólót próbáltam csinálni. Lejátszottam a számot Chrisnek, a dobosunknak és arra gondoltam, biztos röhögni fog rajta. Erre ő azt mondja: "Öcsém, ez a gitárrész kurva jó."
GUITAR WORLD: És mi volt a legfurább élmény amivel a Sharon Tate-házban találkoztál, ahol a Manson-gyilkosságok történtek?
REZNOR: Valójában az egy gyönyörű hely. Ez az, amit az emberek nem tudnak meg, mikor elolvassák a Mansonról szóló könyveket és megnézik a tévés különkiadásokat. A bejárati ajtó elől van a legjobb kilátás L.A.-re, amit valaha láttam. Elképesztő, hogy milyen gyönyörű tud lenni, ahogy lenézel arra a szmog-gödörre. Mikor kibéreltem azt a helyet, nem is tudtam hogy ez az a ház. Mikor rájöttem, érdekesnek találtam. Nem gondoltam arra, hogy majd most dicsekedni fogok ezzel mindenkinek. Nem nézek fel Charles Mansonra és nem vagyok elnéző a gyilkosokkal szemben, akik elbaszott hippik és valamiféle kinyilatkoztatást próbálnak tenni. De ez egy érdekes kis fejezet Amerika történelmében, és jó valami módon a részesének lenni.
GUITAR WORLD: De nem éreztél a hely körül valami furcsát?
REZNOR: Az első éjszaka iszonyatos volt. Akkorra már mindent tudtam a helyről - minden könyvet elolvastam a Manson-gyilkosságokról. Éjszakánként sétálgattam a házban, mikor minden sötét volt, és arra gondoltam "szent Isten, ez az a hely ahol történt". A legapróbb zajra is egy métert ugrottam - akkor is ha csak egy bagoly volt. Felébredtem az éjszaka közepén és az ablakon keresztül egy prérifarkas nézett velem szembe. Úgy éreztem, én ezt nem fogom kibírni.
De egy hónap után rájöttem, hogy ha van valami különösebb hangulata a helynek, akkor az a szomorúság. Nincsenek fura szellemek, akik baszogatnak, vagy ilyesmi - bár volt vagy egy millió elektromos zavarunk. Dolgok, amiknek normális körülmények között nem kellett volna megtörténniük. A végén már csak viccelődtünk: "Ó, ez biztos csak Sharon." Az a kibaszott felvevő csak úgy kikapcsolt.
ford.: katesz
forrás: www.9inchnails.com