David Lynch Útvesztőben c. filmjének leglebilincselőbb pillanatai Trent Reznor zenei zsenialitásának köszönhetők. Azok a erőteljes, hátborzongató zajok a film misztikus jelenetei alatt olyan hangulatot kölcsönöznek a háznak - amelyben a film két fő karaktere, Fred és Renee éli az életét -, mintha a falak lélegeznének, mormolnának vagy borzalmas titkokat súgnának. Reznor bizonyos értelemben itt olyan összetett és megrázó zenei hátteret alkotott, ami legalább olyan invenciózus (és legalább olyan stílus meghatározó) mint Bernard Herrmann zenei aláfestése Alfred Hitchcock Psycho-jának hírhedt zuhanyzós jelenetében.
Mint Lynch, Reznor is egy olyan művész, aki igyekszik változtatni a popkultúra mainstream felfogásán. 1994-es albuma, a The Downward Spiral az egyik legradikálisabb és legeredetibb dalcsokor, amelynek többmilliós eladásokat sikerült produkálnia: keveredik benne a fülbántó textúra a fülbemászó melódiákkal, amelyek egy férfi szívszaggató és mélyen megrázó történetét keretezik a saját megnyomorított lelkének legmélyebb bugyraiba süllyedéséről. A lemez sztárt csinált Reznorból - egy elfoglalt sztárt. Az azóta eltelt éveket végigturnézta a Nine Inch Nails-szel, David Bowie-val lépett fel egy másik keretein belül, megalkotta Oliver Stone Született gyilkosokjának lenyűgöző filmzenéjét és emellett produceri segítséget nyújtott Marilyn Manson három lemezének elkészítésénél, köztük az Antichrist Superstarral.
Reznor emellett az olyan kulturális erkölcscsőszök céltáblájává is vált, mint William Bennett és C. DeLores Tucker, akik felháborodásukat fejezték ki a zenéje felé, amelyet ők a tisztességet célzó támadásként fogtak fel. Amit azonban Bennettnek és Tuckernek nem sikerült megértenie, az az, hogy Amerikában egynél többféle mainstream is van. Van egy másik mainstream amelyben az emberek a fájdalommal, félelemmel és dühvel próbálnak megbirkózni és elfogadni azokat. Ez nem egy kis kör, ha az lenne, akkor nem lenne annyi felforgató és veszélyes művészet, ami annyira népszerű. Reznor sztár, nem csak mert első osztályú zenét csinál, vagy mert szexi; sztár azért is, mert a közönsége szereti és hallani akarja azt amit mond.
Legújabb dalai az Útvesztőben soundtrackjén (amely tartalmaz még új zenét többek közt a Smashing Pumpkinstól, Marilyn Mansontól, Lou Reedtől és David Bowietól) jó ideig az egyetlen hanganyag lesz amit Reznortól hallhatunk. Egyszerre két lemezen dolgozik, de nem hajlandó megmondani mikor jelennek majd meg. Kétszer beszélgettem vele - egyszer Los Angelesben egy hotelszobában, másodszor pedig egy késő éjszakai telefonbeszélgetés folyamán. Egy rendkívül udvarias, halk szavú és gondolatokkal teli férfi benyomását keltette, aki nem félt attól, hogy erős dolgokat mondjon.
Hogy akadtál össze David Lynchcsel?
REZNOR: Keresett valakit, aki zenét csinálhatna neki az Útvesztőben-hez és egy barátja ajánlotta neki, hogy engem hívjon fel. Akkor még nem láttam a filmet, de hatalmas David Lynch rajongó vagyok - néha előbb befejeztük a Nine Inch Nails koncerteket, csak hogy meg tudjuk nézni a legújabb Twin Peaks epizódokat. Szóval megegyeztünk az egyik hétvégében, mikor átjön hozzám New Orleansba. Elsőre az egész olyan volt mint a világ legkínosabb szituációja. Csak egy pillanat, "Helló, David Lynch vagyok" és a csávó kúlabb mint, amilyennek valaha képzeltem. Három perccel később azt mondja: "Na, akkor menjünk a stúdióba és kezdjük." Aztán leír egy jelenetet és azt mondja: "Na itt van amit akarok - egy rendőrautó üldözi Fredet a főúton és azt akarom, hogy ezt ábrázold: van egy doboz, oké? És ebből a dobozból kígyók jönnek ki, akik sziszegve haladnak el az arcod mellett. Na ezt a hangot akarom, ahogy a kígyók sziszegve jönnek a dobozból - de olyannak kell lennie, mint a közeledő világvégének." És nem hozott magával semmi filmrészletet. Csak azt hajtogatja, "oké, oké, csináld meg ezt a hangot."
És nem azért csinálta ezt, hogy zavarba hozzon. De muszáj volt azt mondanom neki, "David nézd, én nem egy filmeffektes csávó vagyok és nincsenek ad clientjeim és nem ehhez a szituációhoz vagyok szokva. Nem így dolgozom, szóval kérlek értsd meg, hogy egyszerűen szükségem van egy kis időre egyedül, így amikor tudom, hogy elbaszom, akkor senki sem látja, hogy elbaszom és aztán a végén a jó anyagot tudom neked odaadni." És akkor arra gondoltam, hogy most biztos azt gondolja, hogy szar vagyok. De a végén jól jött ki a dolog.
Aztán fogta az összes zenét a filmben és megkért, hogy csináljak belőle egy CDt. Igyekeztem hogy a lemez megfelelően reprezentálja a filmet, mert ez nem a Mortal Kombat. Ez David mozija. Annak az embernek is meg kell kapnia, amit vár tőle, aki utálja a popzenét és megveszi a David Lynch filmzenelemezt. Ugyanakkor azt akarom, hogy bizonyos mértékig a 13-14 évesek számára is fogyasztható legyen, akik megveszik, mert van rajta egy új dalom, vagy a Smashing Pumpkins rajongónak, aki meg azért veszi meg. De úgy gondolom, az egész szépen működik és ez volt az én legfőbb hozzájárulásom ehhez a projecthez.
Hogy tetszett a film?
REZNOR: Mikor láttam a végső változatot, úgy éreztem, hogy kibaszottul fantasztikus. Absztrakt és bizarr, mégis elég fogyasztható elem van benne. De van benne az az egy fura éjszaka [mikor Fred Pete Daytonná változik]. Tudni akarom mi a franc történt azon az éjszakán.
A film lezárása nem túl egyszerű. Sokkal inkább olyan mint egy Mobius-strip sztori, mint egy elejétől végéig narratív történet. Néhány nézőnek ez bonyolultnak bizonyulhat...
REZNOR: De ez csak újabb ok, amiért dicsérhetjük Lynch-et, abban az értelemben, hogy nem igazán akarja kiszolgálni őket. Mikor láttam a Kék Bársonyt, megváltozva és megrázva jöttem ki a moziból. Később beszéltem erről valakivel és azt kérdezte, nem gondolom-e, hogy a film vicces volt. És én egyáltalán nem gondoltam hogy vicces volt. Halálra rémített, mert mikor láttam, rájöttem, hogy ugyanazt tettem volna, mint Kyle MacLachlan karaktere. Megpróbáltam volna belopakodni, együtt éreztem volna vele, megtettem volna mindent, amit ő. Emlékszem arra a Twin Peaks epizódra is, amelyikben Leland Maddie fejét a falba veri, és aztán elhajt a kocsijával a hullával a hátsó ülésen. Úgy éreztem, hogy ez volt a legrémisztőbb és legbrutálisabb dolog, amit tévében valaha is láttam. És azt is megértem, hogy bizonyos embereknek miért volt problémájuk vele. Ez nem Fresh Prince a Bel Airből.
Szerintem Lynch azzal a sorozattal, ráébresztette Amerikát arra, hogy Amerika még nem igazán van felkészülve, hogy elfogadja tömegszórakoztatásnak ezt a formáját.
REZNOR: Erről az jut eszembe, amit David mondott egyik éjszaka. Épp elhajtottunk valami hirdetőoszlop mellett, amire egy hamarosan vetítésre került mozi plakátja volt ragasztva és erre ő azt mondta:
"Tudod, kicsit irigylem az olyanokat, mint például Steven Spielberg, akik pontosan azt csinálják, amiben száz százalékig hisznek és ez történetesen egybecseng Amerika tudatával és annak billió dollár-termelő mozijával. Nem hiszem, hogy kiszolgálja, csak azt csinálja, amiben hisz. Én azt csinálom, amiben hiszek - ez minden, amit tehetek - és ez csak egy kis szelet valamiből."
Rádöbbentem, hogy ez egy érdekes módja a dolgok szemlélésének. Látom, hogy mint rendező, miért lehet valaki keserű azok miatt, akik sikeresek, de ez nem jellemző rá. Lenyűgözött ez az őszinteség, szinte már naivitás.
Néha a zenémben próbálgatok dolgokat, és arra gondolok, hogy ez senkinek se fog tetszeni, de ez nem kibaszott Bush. Nem azt mondom, hogy ez a legfurább avantgárd kortárs darab, de azért talán kihívásnak veszik majd. Vagy nem tetszik vagy azt gondolod, hogy ez lenyűgöző, és rádöbbent, hogy az amit eddig hallgattál, szar volt. Kicsit kitágítom a dolgokat, aztán vállon veregetem magam.
Évekkel ezelőtt Lynch azt mondta a Rolling Stone-nak, hogy részben, amit a filmjeivel próbál elérni az az, hogy "a művészetet népszerűvé tegye". Ez igaz bármi módon arra, amit te a zenéddel csinálsz?
REZNOR: Hát kicsit fontoskodónak hangzik, de igen, a zenémre, mint művészetre tekintek, és nem csak az foglalkoztat, hogy lemezeket adjak el vagy csináljak egy kereskedelmi terméket. Szeretném az emberek szemét felnyitni olyan dolgokra, amelyek különböznek a mainstream szaroktól. Fogtam egy csomó dolgot, ami tetszett és mondjuk, újrahasznosítottam és remélhetőleg adtam hozzájuk valamit - talán azt a dallamot, ami nem volt meg benne előtte - és ez talán odavonzza azt a hallgatót, aki eddig nem volt tisztában ezzel a fajta hangzással. Talán felnyitja a szemüket valami új dolog irányába. Legalábbis ez az elképzelésem.
De mert a te műved jól szerepel a listákon, nem teszi a zenédet bizonyos értelemben mainstreammé?
REZNOR: Ha ezt évekkel ezelőtt kérdezed, azt mondtam volna, "nem, nem vagyok mainstream". De ezzel csak igyekszel megvédeni magad attól, hogy olyat mondj, ami negatívnak is tekinthető. Igen, azt gondolom, hogy a zeném mainstream. Ha ennyi lemezt adsz el, nem gondolhatod, hogy még mindig az undergroundban vagy. Nem azt mondom, hogy attól még nincs meg benne az az underground vagy alternatív elem, de az underground bizonyos fokig beszivárgott a mainstreambe. De ami miatt jól alszom éjszaka, az az, hogy megfelelni azért nem próbálok a mainstreamnek. Mielőtt a Downward Spiral kijött, azt mondtam a kiadónak, hogy bocs, de szerintem egy darab kislemez sincs a lemezen. Nem hiszem, hogy sok fog fogyni belőle, de meg kellett csinálnom ezt a lemezt, mert itt tartok most és száz százalékig hiszek benne. De bocs, hogy nem tudok semmit felmutatni, amivel kiválthatnám azt a pénzt, amit belefektettetek. És aztán a Closer szárnyra kap és a kibaszott lemez 2-3 millió példányban fogy. Nagyon meglepődtem, mert - nem akarok fennhéjázónak tűnni - nem gondoltam hogy az emberek érteni fogják.
Miért?
REZNOR: Mikor megcsináltam az első dalt, a Mr. Self Destruct-ot, olyan volt amilyennek akartam: a legszarabbul hangzó valami, ami a vége felé színtiszta zajba fordul. Ez nem kibaszott Michael Jackson. És a második dalnak egy könnyed, swinges, jazz dalt raktam - pont az ellenkezőjét, mint amire számítanál. Aztán ott a Closer.. megírtam azt a dalt, aztán féltem felrakni a lemezre. Gondoltam, csinálhatnék egy zajlemezt, amin csak üvöltözök, és akkor biztonságban lennék, legalább azoktól az emberektől, akik szerették a Pretty Hate Machine-t. De ehelyett a Closer egy olyan dal, amiben van egy egyszerű disco beat és egy Prince-es harmóniájú vokálsor. Azt hittem, hogy ez jóval több kritikának fog kitenni engem az alternatív emberektől, akiket ki kellene szolgálnom. Aztán mikor a Downward Spiralt útjára engedtem, úgy éreztem, hogy pontosan ezt akarom csinálni. Hogy ennek így kell lennie. Az új anyag, amin dolgozom, még jobban eltér minden mástól, mint a Downward Spiral. Nem félek dolgokat kipróbálni. A következő lemez: vagy karrier stopper lesz, vagy hatalmas. De nem lesz biztonságos, ennyi.
Utaltál az alternatív közönség purizmusára, ami időnként őrjítő lehet. Olyan, mintha egyszer csinálnál egy zenét, ami ha egy igazán széles közönséget ér el, akkor te és a zenéd gyanússá válik.
REZNOR: Keresztülmentem egy olyan időszakon, mikor úgy gondoltam, hogy a NIN az a király dolog, amiről csak pár ember vagy pár kritikus tudott. Aztán a lemezek kezdtek átszivárogni a külvárosi bevásárlóközpontokba. Aztán a kissrácok NIN pólókat kezdtek hordani. Aztán hirtelen már az egész nem olyan kúl, mint előtte volt, jóllehet, ez még mindig ugyanaz a zene. Nekem meg az volt az azonnali reakcióm, hogy mindenki bassza meg, most még dühösebb vagyok, csinálok valamit, ami még ennél is hallgathatatlanabb. De nem voltam őszinte magamhoz. Egy olyan közönséget akartam kiszolgálni, akinek megpróbáltam újra bebizonyítani a kredibilitásomat. És azoknak az embereknek a véleménye igazából szart sem ér.
Hadd meséljem el, mi volt az, ami nagyon sokat segített: a U2-t életemben először a Zoo TV Tour-on láttam. Ott ültünk Marilyn Mansonnal a backstageben egy szobában, mikor Bono belépett. Azelőtt sosem találkoztam vele, de ismertük már egymást Floodon, a produceren keresztül, aki mindkettőnk lemezén dolgozott. Bono leült és vagy egy órán át beszélgettünk, de mindketten be voltunk kicsit rúgva. Mondtam neki, hogy min mentem épp keresztül. Hogy eljutottunk onnan, hogy az underground elit kedvencek vagyunk, odáig, mikor ugyanazoktól az emberektől szemét véleményeket kapunk, csak mert elkezdtünk lemezeket eladni. És tudtam, hogy ők is ugyanezen mentek keresztül. Bono pedig azt válaszolta: "Francba azokkal az emberekkel. Ez olyan mintha azt mondanád valakinek, hogy csak azért, mert Wisconsinban nőtt fel, nem elég kúl hogy meghallgassa a lemezedet. Ez fasizmus." Azt mondta, csak csináljam azt, amiben hiszek. Ez az, amit ők is mindig tettek. Hiszel magadban, és nem izgatod magad azok miatt, akiknek ez nem tetszik, csak mert a lemezed nem annak az aktuális divatnak megfelelő kinyilatkoztatás, amihez ők olyan görcsösen ragaszkodnak.
Na most, a U2 nem épp a kedvenc zenekarom, de tisztelem őket, és ugyanígy tisztelem Bowie-t is: félelem nélkül változtak. Aznap éjjel az járt a fejemben, hogy Bonónak igaza van. Miért is foglalkoznék azzal a nagyképű egyetemi magazinnal, ami azt gondolja, hogy már nem vagyok kúl, csak mert az embereknek tetszik a lemez és megveszik? És aztán túl is tettem magam az egész dolgon.
Azért van ennek egy másik oldala is. Nagyon sokan szeretik a zenédet és azonosulnak azzal, amit mondasz, egyes újságírók azt mondják, hogy te - csakúgy mint Kurt Cobain pár éve, vagy Bob Dylan egy generációval korábban - egy bizonyos generációhoz és generáció nevében beszélsz. Mit szólsz ehhez az állításhoz?
REZNOR: Nem nagyon tetszik és nem is tekintem magam szószólónak, egyáltalán. Soha nem is tekintettem. Talán csak ennek a generációnak a tagjai tudnak kötődni ahhoz, amit mondok, de még véletlenül sem gondolom, hogy... Nézd, én csak leültem a hálószobámban és leírtam, hogy mit érzek, hogy miért vagyok kiborulva a dolgoktól, leírtam ezeket egy darab papírra, aztán elénekeltem és az emberek elkezdtek kötődni ehhez. Ennyi. Nincs semmi nagypofájúskodás az egészben.
De azért is kritizáltak már, hogy rossz hatással vagy a közönségedre. Az egyik dalodat, a 'Big man with a gun"-t William Bennet és C. DeLores Tucker veszélyesnek nevezte, annak erőszakos képvilága miatt. A te zenéd, Tupac Shakur és a Death Row gangsta-rap művészek zenéje nagyban közreműködött abban, hogy Bennet és Tucker felszólította a Time Warnert, hogy szakítsák meg kapcsolatukat az Interscope Records-szal.
REZNOR: Fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. A Nine Inch Nailst rapbandának nevezték. Szerintem az én zeném sokkal felforgatóbb, mint Tupacé - vagy legalábbis egyes témák a Downward Spiralon sokkal felforgatóbbak egy bizonyos szinten - tudod, az olyan dolgok, mint az öngyilkosság, vagy hogy utálod magadat és Istent és a többi embert, és az ehhez hasonlók. De én tudom, hogy nem ezért pécéztek ki. Azért szúrtak ki, mert egy dalban azt mondtam 'fuck' és azt, hogy van egy nagy fegyverem és nagy a farkam.
Gondoltál már arra, hogy némely zenék káros hatással vannak a közönségre? Emlékszem például, Lou Reed egyszer azt mondta, hogy egy ideig nem játszották a "Heroin"-t csak mert sokan mondták neki, hogy az a dal arra ösztönözte őket, hogy belőjék magukat.
REZNOR: Pedig az a dal egy műalkotás. Az első és egyetlen alkalom, mikor kipróbáltam a heroint, akkor történt, mikor hallgattam azt a dalt. Egy nagy Lou Reed-es időszakomban voltam és a heroin olyan volt, mint valami nagyon elvarázsolt, rejtélyes... dolog. Aztán rájöttem, hogy ez baromság. Erről nem a dal tehetett, hanem az én saját döntésem és az én saját hülyeségem. Mondhatod, hogy az a dal veszélyes, de annak is kell lennie. Ha más nem, legalább előtérbe hozza a problémát.
Van egy dal a Downward Spiralon, amelyiken az öngyilkosságról beszélek. Álmodtam ezzel, erre gondoltam, úgy éreztem, hogy meg is fogom tenni. Írtam róla egy verset és a végén rájöttem, hogy kapcsolódik a lemez alaptémájához: hogy ebben a borzasztó állapotban, amelyben ez a karakter van, az öngyilkosság lehet egy opció. De azt hiszem, csak azzal, hogy kimondom és előtérbe hozom a dolgot, talán segít. Mondjuk, szörnyen ki vagyok borulva dolgoktól, aztán hallom ezt a dalt és arra gondolok, hogy "igen, én ezt értem, valaki más is keresztülmegy ezen az egészen." A maga módján a dal felvidít és megkönnyebbülök. Mikor színpadon vagyok, énekelek - kieresztem ezt az ősállati üvöltést - ha ránézek a közönségre, látom, hogy mind visszaüvöltik a szövegeket. Bár negatívnak tűnhet az, amit mondok, az ez alól való felszabadulás egy pozitív élménnyé alakul és katarzist okozhat más embereknek.
Ezzel visszajutottunk a mainstream témaköréhez. Ugyanezek a moralizáló kritikusok azt mondják, hogy az a baj a zenéddel, hogy támadja a mainstream értékeket.
REZNOR: Mikor gyerek voltam a rock'n'roll egyfajta identitás-érzést adott nekem, de nekem kellett utánamennem. Emlékszem imádtam a Clasht, de kiközösítetté váltam miatta, mert azt várták tőled, hogy a Journey-t szeresd. Előtte meg a KISS-t szerettem. Az, amit ezek a zenekarok adtak nekem felbecsülhetetlen volt - a lázadás szellemét. A rock'n'rollnak a lázadásról kellene szólnia. Fel kell idegesítenie a szüleidet, és valamiféle tabut kell magában hordoznia. Veszélyesnek kellene lennie, tudod? De nem hiszem hogy többé már veszélyes. Most, hála az MTV-nek és a rádiónak a rock'n'roll minden pillanatban jelen van az emberek otthonában. Az hogy valaki rocksztár ugyanolyan elismert karrierlehetőség, mint az hogy valaki űrhajós vagy tűzoltó. Ezért van az, hogy olyan nagyra becsülöm - sőt segítek létrehozni - olyan zenekarokat, mint a Marilyn Manson. Ott van a shock-rock. Szerintem az szükséges. Halál a Hootie and the Blowfish-re, érted? Az túl biztonságos. Túl elfogadott.
Nézd meg a Marilyn Mansont: gátlástalanul csinálják a dolgot. És a színtérnek szüksége van erre. Nincs szüksége egy újabb Pearl Jam utánzatra. Nincs szüksége a politikailag korrekt REM-re, aki azt hajtogatja: "mi nem eszünk húst". Picsába ezzel. Szükségünk van valakire, aki azt mondja "Tudod mit? Minden éjjel tízszer kiverem a farkam és groupie-kat baszok." Most még nem biztonságos ilyesmiket mondani, de a rocknak nem kellene ilyen biztonságosnak lennie. Nem azt mondom, hogy teljes egészében ehhez igazodom a saját életvitelemben, de szerintem erre a gondolkodásmódra van most szükség. Kell egy kis anarchia vagy valami, ami mer eltérő lenni.
De egy csomó ember azt mondja, hogy a művészetnek - legyen az zene, film, vagy bármely más formája - az a kötelessége, hogy előrevigye a világot. Szerinted van a művészetnek kötelessége?
REZNOR: Igen, abban az értelemben, hogy segíthet valakinek, hogy jobban megértse saját magát. Ez az, amiről az előbb is beszéltünk. Írok egy dalt arról, hogy meg akarom ölni magam. Te meghallgatod és rájössz, hogy nem te vagy az egyetlen ember, aki így érez. Ettől kicsit jobban érzed magad, én meg ekkor azt mondom: "küldetés teljesítve". Számomra a művészet így kommunikál az emberekkel, így segít nekik.
Mi van azzal a művészettel, ami azokat az embereket célozza, akik esetleg valaki mást akarnak megölni?
REZNOR: Van egy részem, amit foglalkoztat ez a dolog. Imádtam Hannibal Lecter karakterét a Bárányok hallgatnak-ban. Az utolsó ember, akinek rosszat kívántam abban a sztoriban, ő volt. De vajon miért tekintem őt hősnek? Mert tisztelem. Mert azt reprezentálja, amire valaha is vágytál, hogy lehess egy törvénytelen, erkölcstelen társadalomban. Néha megengedem magamnak, hogy arra gondoljak, igen, ha megölhetnék embereket büntetés nélkül, talán megtenném, tudod? Utálom magam ezért a gondolatért, de van valami vonzó ebben az elképzelésben, mert ez a tökéletes szabadság. Szabad ezt? Nem. De akkor is vonzó. Ez az alapvető tabu.
Az, ami felnyitotta a szemem erre a dologra, akkor volt, mikor találkoztam Sharon Tate húgával. Amíg a Downward Spiralon dolgoztam, abban a házban éltem, ahol Sharon Tate-et megölték. Aztán egy nap találkoztam a húgával. Az egész véletlenszerű volt, egy rövid kis találkozás. Azt kérdezte tőlem, "te most kihasználod a nővérem halálát, azzal hogy a házában élsz?" Először vágott pofán a dolog. Azt válaszoltam neki, hogy nem, engem csak érdekel Amerika történetének ezen kis részlete. Csak itt élek azon a helyen, ahol a történelemnek ez a különös része megtörtént. Addig sosem vágott így fejbe a dolog, de ott, akkor igen. Az a lány elvesztette a testvérét egy értelmetlen, ostoba szituációban, amit eszemben sincs támogatni. Mikor az a lány beszélgetett velem, először életemben eszembe jutott: "mi lett volna, ha az én nővéremmel történik?" És a pokolba kívántam Charlie Mansont. Nem akarom, hogy az emberek azt gondolják én az a csávó vagyok, aki támogatja az ilyen sorozatgyilkosos-baromságokat.
Hazamentem és aznap éjjel sírtam. Megláttam a dolgok másik oldalát. Egy dolog, hogy gondtalanul sétálsz a farkadat lengetve a szélben, és közben úgy teszel, mintha semmi sem számítana. De mikor megérted, hogy ez másokban mit idéz elő.. ez az, ami kijózanított: felfogod mi az, ami eltorzítja a törvénytelenség vonzerejét és a morál hiányát, ez pedig az áldozat a dolog másik oldalán, aki nem érdemli meg azt, ami történt vele.
Korábban - és a Downward Spiralon is - sokat beszéltél az önutálatról. Ki tudnád mondani, hogy manapság már jobban szereted magad, mint korábban?
REZNOR: Több köszönetet, dicséretet és több pénzt kapok, mint korábban. De önbecsülés szempontjából jobban szerettem magam korábban.. elvesztettem barátokat. Bandatagokat. Bizonyos szempontból vesztettem az önbecsülésemből. És bár mindig azt kívántam, bárcsak sikeres lennék, végül elértem és igazából nem is olyan fantasztikus. De nem panaszkodom azért emiatt. Úgy értem, csomó szempontból óriási dolog, de nem minden esetben önerősítő, pedig bárcsak az lenne. Nem arra gondolok elalvás előtt, hú, én vagyok Kevin Costner, hogy wow, megcsináltam.
És minél nagyobb leszel a rockarénában, annál több ember akar kibaszni veled, összetörni és megkritizálni. Például írsz egy dalt valamiről, amiről úgy érzed veszélyes írni, mert valami zavarba ejtő témája van. De mivel zavarba ejtő, mert extrém téma, mindenki arról kezd beszélni, hogy á, nem is gondolja komolyan, csak pénzt akar vele kaszálni. Azon kapod magad, hogy bizonygatnod kell, de igen, pontosan úgy értettem. Pontosan ennyire vagyok kikészülve. Csak reménykedem abban, hogy talán ebben az őszintétlen, kamu, popszar világban ez a zene valamiféle értéket jelent. És pontosan ezért csinálom: mert azt hiszem valóban jelent valamit. Ugyanakkor képzeld el, mennyivel egyszerűbb lenne csinálni egy semmilyen rock bandát, ami semmit sem jelent és csak a pénzt akarja bekaszálni.
Milyen lesz az új anyag?
REZNOR: Két lemez lesz és talán egy időben jelennek majd meg. Az egyiken olyan emberekkel dolgozom, akik az élő felállásban is benne lesznek. Van egy zenekar, a Tapeworm, amiben együtt játszunk és írunk dalokat. Ez nagyjából olyan lesz, amit manapság az emberek indusztriálnak neveznek. Az új Nine Inch Nails olyan lesz, mint egy funk hip-hop lemez. Egy csomó embert fel fog idegesíteni, de közben persze megváltja a világot is, remélem. Ez minden, amit most tervezek. Ezt, és hogy mindig tíz lépéssel járjak Billy Corgan előtt.
ford.: katesz
forrás: www.theninhotline.net
Mint Lynch, Reznor is egy olyan művész, aki igyekszik változtatni a popkultúra mainstream felfogásán. 1994-es albuma, a The Downward Spiral az egyik legradikálisabb és legeredetibb dalcsokor, amelynek többmilliós eladásokat sikerült produkálnia: keveredik benne a fülbántó textúra a fülbemászó melódiákkal, amelyek egy férfi szívszaggató és mélyen megrázó történetét keretezik a saját megnyomorított lelkének legmélyebb bugyraiba süllyedéséről. A lemez sztárt csinált Reznorból - egy elfoglalt sztárt. Az azóta eltelt éveket végigturnézta a Nine Inch Nails-szel, David Bowie-val lépett fel egy másik keretein belül, megalkotta Oliver Stone Született gyilkosokjának lenyűgöző filmzenéjét és emellett produceri segítséget nyújtott Marilyn Manson három lemezének elkészítésénél, köztük az Antichrist Superstarral.
Reznor emellett az olyan kulturális erkölcscsőszök céltáblájává is vált, mint William Bennett és C. DeLores Tucker, akik felháborodásukat fejezték ki a zenéje felé, amelyet ők a tisztességet célzó támadásként fogtak fel. Amit azonban Bennettnek és Tuckernek nem sikerült megértenie, az az, hogy Amerikában egynél többféle mainstream is van. Van egy másik mainstream amelyben az emberek a fájdalommal, félelemmel és dühvel próbálnak megbirkózni és elfogadni azokat. Ez nem egy kis kör, ha az lenne, akkor nem lenne annyi felforgató és veszélyes művészet, ami annyira népszerű. Reznor sztár, nem csak mert első osztályú zenét csinál, vagy mert szexi; sztár azért is, mert a közönsége szereti és hallani akarja azt amit mond.
Legújabb dalai az Útvesztőben soundtrackjén (amely tartalmaz még új zenét többek közt a Smashing Pumpkinstól, Marilyn Mansontól, Lou Reedtől és David Bowietól) jó ideig az egyetlen hanganyag lesz amit Reznortól hallhatunk. Egyszerre két lemezen dolgozik, de nem hajlandó megmondani mikor jelennek majd meg. Kétszer beszélgettem vele - egyszer Los Angelesben egy hotelszobában, másodszor pedig egy késő éjszakai telefonbeszélgetés folyamán. Egy rendkívül udvarias, halk szavú és gondolatokkal teli férfi benyomását keltette, aki nem félt attól, hogy erős dolgokat mondjon.
Hogy akadtál össze David Lynchcsel?
REZNOR: Keresett valakit, aki zenét csinálhatna neki az Útvesztőben-hez és egy barátja ajánlotta neki, hogy engem hívjon fel. Akkor még nem láttam a filmet, de hatalmas David Lynch rajongó vagyok - néha előbb befejeztük a Nine Inch Nails koncerteket, csak hogy meg tudjuk nézni a legújabb Twin Peaks epizódokat. Szóval megegyeztünk az egyik hétvégében, mikor átjön hozzám New Orleansba. Elsőre az egész olyan volt mint a világ legkínosabb szituációja. Csak egy pillanat, "Helló, David Lynch vagyok" és a csávó kúlabb mint, amilyennek valaha képzeltem. Három perccel később azt mondja: "Na, akkor menjünk a stúdióba és kezdjük." Aztán leír egy jelenetet és azt mondja: "Na itt van amit akarok - egy rendőrautó üldözi Fredet a főúton és azt akarom, hogy ezt ábrázold: van egy doboz, oké? És ebből a dobozból kígyók jönnek ki, akik sziszegve haladnak el az arcod mellett. Na ezt a hangot akarom, ahogy a kígyók sziszegve jönnek a dobozból - de olyannak kell lennie, mint a közeledő világvégének." És nem hozott magával semmi filmrészletet. Csak azt hajtogatja, "oké, oké, csináld meg ezt a hangot."
És nem azért csinálta ezt, hogy zavarba hozzon. De muszáj volt azt mondanom neki, "David nézd, én nem egy filmeffektes csávó vagyok és nincsenek ad clientjeim és nem ehhez a szituációhoz vagyok szokva. Nem így dolgozom, szóval kérlek értsd meg, hogy egyszerűen szükségem van egy kis időre egyedül, így amikor tudom, hogy elbaszom, akkor senki sem látja, hogy elbaszom és aztán a végén a jó anyagot tudom neked odaadni." És akkor arra gondoltam, hogy most biztos azt gondolja, hogy szar vagyok. De a végén jól jött ki a dolog.
Aztán fogta az összes zenét a filmben és megkért, hogy csináljak belőle egy CDt. Igyekeztem hogy a lemez megfelelően reprezentálja a filmet, mert ez nem a Mortal Kombat. Ez David mozija. Annak az embernek is meg kell kapnia, amit vár tőle, aki utálja a popzenét és megveszi a David Lynch filmzenelemezt. Ugyanakkor azt akarom, hogy bizonyos mértékig a 13-14 évesek számára is fogyasztható legyen, akik megveszik, mert van rajta egy új dalom, vagy a Smashing Pumpkins rajongónak, aki meg azért veszi meg. De úgy gondolom, az egész szépen működik és ez volt az én legfőbb hozzájárulásom ehhez a projecthez.
Hogy tetszett a film?
REZNOR: Mikor láttam a végső változatot, úgy éreztem, hogy kibaszottul fantasztikus. Absztrakt és bizarr, mégis elég fogyasztható elem van benne. De van benne az az egy fura éjszaka [mikor Fred Pete Daytonná változik]. Tudni akarom mi a franc történt azon az éjszakán.
A film lezárása nem túl egyszerű. Sokkal inkább olyan mint egy Mobius-strip sztori, mint egy elejétől végéig narratív történet. Néhány nézőnek ez bonyolultnak bizonyulhat...
REZNOR: De ez csak újabb ok, amiért dicsérhetjük Lynch-et, abban az értelemben, hogy nem igazán akarja kiszolgálni őket. Mikor láttam a Kék Bársonyt, megváltozva és megrázva jöttem ki a moziból. Később beszéltem erről valakivel és azt kérdezte, nem gondolom-e, hogy a film vicces volt. És én egyáltalán nem gondoltam hogy vicces volt. Halálra rémített, mert mikor láttam, rájöttem, hogy ugyanazt tettem volna, mint Kyle MacLachlan karaktere. Megpróbáltam volna belopakodni, együtt éreztem volna vele, megtettem volna mindent, amit ő. Emlékszem arra a Twin Peaks epizódra is, amelyikben Leland Maddie fejét a falba veri, és aztán elhajt a kocsijával a hullával a hátsó ülésen. Úgy éreztem, hogy ez volt a legrémisztőbb és legbrutálisabb dolog, amit tévében valaha is láttam. És azt is megértem, hogy bizonyos embereknek miért volt problémájuk vele. Ez nem Fresh Prince a Bel Airből.
Szerintem Lynch azzal a sorozattal, ráébresztette Amerikát arra, hogy Amerika még nem igazán van felkészülve, hogy elfogadja tömegszórakoztatásnak ezt a formáját.
REZNOR: Erről az jut eszembe, amit David mondott egyik éjszaka. Épp elhajtottunk valami hirdetőoszlop mellett, amire egy hamarosan vetítésre került mozi plakátja volt ragasztva és erre ő azt mondta:
"Tudod, kicsit irigylem az olyanokat, mint például Steven Spielberg, akik pontosan azt csinálják, amiben száz százalékig hisznek és ez történetesen egybecseng Amerika tudatával és annak billió dollár-termelő mozijával. Nem hiszem, hogy kiszolgálja, csak azt csinálja, amiben hisz. Én azt csinálom, amiben hiszek - ez minden, amit tehetek - és ez csak egy kis szelet valamiből."
Rádöbbentem, hogy ez egy érdekes módja a dolgok szemlélésének. Látom, hogy mint rendező, miért lehet valaki keserű azok miatt, akik sikeresek, de ez nem jellemző rá. Lenyűgözött ez az őszinteség, szinte már naivitás.
Néha a zenémben próbálgatok dolgokat, és arra gondolok, hogy ez senkinek se fog tetszeni, de ez nem kibaszott Bush. Nem azt mondom, hogy ez a legfurább avantgárd kortárs darab, de azért talán kihívásnak veszik majd. Vagy nem tetszik vagy azt gondolod, hogy ez lenyűgöző, és rádöbbent, hogy az amit eddig hallgattál, szar volt. Kicsit kitágítom a dolgokat, aztán vállon veregetem magam.
Évekkel ezelőtt Lynch azt mondta a Rolling Stone-nak, hogy részben, amit a filmjeivel próbál elérni az az, hogy "a művészetet népszerűvé tegye". Ez igaz bármi módon arra, amit te a zenéddel csinálsz?
REZNOR: Hát kicsit fontoskodónak hangzik, de igen, a zenémre, mint művészetre tekintek, és nem csak az foglalkoztat, hogy lemezeket adjak el vagy csináljak egy kereskedelmi terméket. Szeretném az emberek szemét felnyitni olyan dolgokra, amelyek különböznek a mainstream szaroktól. Fogtam egy csomó dolgot, ami tetszett és mondjuk, újrahasznosítottam és remélhetőleg adtam hozzájuk valamit - talán azt a dallamot, ami nem volt meg benne előtte - és ez talán odavonzza azt a hallgatót, aki eddig nem volt tisztában ezzel a fajta hangzással. Talán felnyitja a szemüket valami új dolog irányába. Legalábbis ez az elképzelésem.
De mert a te műved jól szerepel a listákon, nem teszi a zenédet bizonyos értelemben mainstreammé?
REZNOR: Ha ezt évekkel ezelőtt kérdezed, azt mondtam volna, "nem, nem vagyok mainstream". De ezzel csak igyekszel megvédeni magad attól, hogy olyat mondj, ami negatívnak is tekinthető. Igen, azt gondolom, hogy a zeném mainstream. Ha ennyi lemezt adsz el, nem gondolhatod, hogy még mindig az undergroundban vagy. Nem azt mondom, hogy attól még nincs meg benne az az underground vagy alternatív elem, de az underground bizonyos fokig beszivárgott a mainstreambe. De ami miatt jól alszom éjszaka, az az, hogy megfelelni azért nem próbálok a mainstreamnek. Mielőtt a Downward Spiral kijött, azt mondtam a kiadónak, hogy bocs, de szerintem egy darab kislemez sincs a lemezen. Nem hiszem, hogy sok fog fogyni belőle, de meg kellett csinálnom ezt a lemezt, mert itt tartok most és száz százalékig hiszek benne. De bocs, hogy nem tudok semmit felmutatni, amivel kiválthatnám azt a pénzt, amit belefektettetek. És aztán a Closer szárnyra kap és a kibaszott lemez 2-3 millió példányban fogy. Nagyon meglepődtem, mert - nem akarok fennhéjázónak tűnni - nem gondoltam hogy az emberek érteni fogják.
Miért?
REZNOR: Mikor megcsináltam az első dalt, a Mr. Self Destruct-ot, olyan volt amilyennek akartam: a legszarabbul hangzó valami, ami a vége felé színtiszta zajba fordul. Ez nem kibaszott Michael Jackson. És a második dalnak egy könnyed, swinges, jazz dalt raktam - pont az ellenkezőjét, mint amire számítanál. Aztán ott a Closer.. megírtam azt a dalt, aztán féltem felrakni a lemezre. Gondoltam, csinálhatnék egy zajlemezt, amin csak üvöltözök, és akkor biztonságban lennék, legalább azoktól az emberektől, akik szerették a Pretty Hate Machine-t. De ehelyett a Closer egy olyan dal, amiben van egy egyszerű disco beat és egy Prince-es harmóniájú vokálsor. Azt hittem, hogy ez jóval több kritikának fog kitenni engem az alternatív emberektől, akiket ki kellene szolgálnom. Aztán mikor a Downward Spiralt útjára engedtem, úgy éreztem, hogy pontosan ezt akarom csinálni. Hogy ennek így kell lennie. Az új anyag, amin dolgozom, még jobban eltér minden mástól, mint a Downward Spiral. Nem félek dolgokat kipróbálni. A következő lemez: vagy karrier stopper lesz, vagy hatalmas. De nem lesz biztonságos, ennyi.
Utaltál az alternatív közönség purizmusára, ami időnként őrjítő lehet. Olyan, mintha egyszer csinálnál egy zenét, ami ha egy igazán széles közönséget ér el, akkor te és a zenéd gyanússá válik.
REZNOR: Keresztülmentem egy olyan időszakon, mikor úgy gondoltam, hogy a NIN az a király dolog, amiről csak pár ember vagy pár kritikus tudott. Aztán a lemezek kezdtek átszivárogni a külvárosi bevásárlóközpontokba. Aztán a kissrácok NIN pólókat kezdtek hordani. Aztán hirtelen már az egész nem olyan kúl, mint előtte volt, jóllehet, ez még mindig ugyanaz a zene. Nekem meg az volt az azonnali reakcióm, hogy mindenki bassza meg, most még dühösebb vagyok, csinálok valamit, ami még ennél is hallgathatatlanabb. De nem voltam őszinte magamhoz. Egy olyan közönséget akartam kiszolgálni, akinek megpróbáltam újra bebizonyítani a kredibilitásomat. És azoknak az embereknek a véleménye igazából szart sem ér.
Hadd meséljem el, mi volt az, ami nagyon sokat segített: a U2-t életemben először a Zoo TV Tour-on láttam. Ott ültünk Marilyn Mansonnal a backstageben egy szobában, mikor Bono belépett. Azelőtt sosem találkoztam vele, de ismertük már egymást Floodon, a produceren keresztül, aki mindkettőnk lemezén dolgozott. Bono leült és vagy egy órán át beszélgettünk, de mindketten be voltunk kicsit rúgva. Mondtam neki, hogy min mentem épp keresztül. Hogy eljutottunk onnan, hogy az underground elit kedvencek vagyunk, odáig, mikor ugyanazoktól az emberektől szemét véleményeket kapunk, csak mert elkezdtünk lemezeket eladni. És tudtam, hogy ők is ugyanezen mentek keresztül. Bono pedig azt válaszolta: "Francba azokkal az emberekkel. Ez olyan mintha azt mondanád valakinek, hogy csak azért, mert Wisconsinban nőtt fel, nem elég kúl hogy meghallgassa a lemezedet. Ez fasizmus." Azt mondta, csak csináljam azt, amiben hiszek. Ez az, amit ők is mindig tettek. Hiszel magadban, és nem izgatod magad azok miatt, akiknek ez nem tetszik, csak mert a lemezed nem annak az aktuális divatnak megfelelő kinyilatkoztatás, amihez ők olyan görcsösen ragaszkodnak.
Na most, a U2 nem épp a kedvenc zenekarom, de tisztelem őket, és ugyanígy tisztelem Bowie-t is: félelem nélkül változtak. Aznap éjjel az járt a fejemben, hogy Bonónak igaza van. Miért is foglalkoznék azzal a nagyképű egyetemi magazinnal, ami azt gondolja, hogy már nem vagyok kúl, csak mert az embereknek tetszik a lemez és megveszik? És aztán túl is tettem magam az egész dolgon.
Azért van ennek egy másik oldala is. Nagyon sokan szeretik a zenédet és azonosulnak azzal, amit mondasz, egyes újságírók azt mondják, hogy te - csakúgy mint Kurt Cobain pár éve, vagy Bob Dylan egy generációval korábban - egy bizonyos generációhoz és generáció nevében beszélsz. Mit szólsz ehhez az állításhoz?
REZNOR: Nem nagyon tetszik és nem is tekintem magam szószólónak, egyáltalán. Soha nem is tekintettem. Talán csak ennek a generációnak a tagjai tudnak kötődni ahhoz, amit mondok, de még véletlenül sem gondolom, hogy... Nézd, én csak leültem a hálószobámban és leírtam, hogy mit érzek, hogy miért vagyok kiborulva a dolgoktól, leírtam ezeket egy darab papírra, aztán elénekeltem és az emberek elkezdtek kötődni ehhez. Ennyi. Nincs semmi nagypofájúskodás az egészben.
De azért is kritizáltak már, hogy rossz hatással vagy a közönségedre. Az egyik dalodat, a 'Big man with a gun"-t William Bennet és C. DeLores Tucker veszélyesnek nevezte, annak erőszakos képvilága miatt. A te zenéd, Tupac Shakur és a Death Row gangsta-rap művészek zenéje nagyban közreműködött abban, hogy Bennet és Tucker felszólította a Time Warnert, hogy szakítsák meg kapcsolatukat az Interscope Records-szal.
REZNOR: Fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. A Nine Inch Nailst rapbandának nevezték. Szerintem az én zeném sokkal felforgatóbb, mint Tupacé - vagy legalábbis egyes témák a Downward Spiralon sokkal felforgatóbbak egy bizonyos szinten - tudod, az olyan dolgok, mint az öngyilkosság, vagy hogy utálod magadat és Istent és a többi embert, és az ehhez hasonlók. De én tudom, hogy nem ezért pécéztek ki. Azért szúrtak ki, mert egy dalban azt mondtam 'fuck' és azt, hogy van egy nagy fegyverem és nagy a farkam.
Gondoltál már arra, hogy némely zenék káros hatással vannak a közönségre? Emlékszem például, Lou Reed egyszer azt mondta, hogy egy ideig nem játszották a "Heroin"-t csak mert sokan mondták neki, hogy az a dal arra ösztönözte őket, hogy belőjék magukat.
REZNOR: Pedig az a dal egy műalkotás. Az első és egyetlen alkalom, mikor kipróbáltam a heroint, akkor történt, mikor hallgattam azt a dalt. Egy nagy Lou Reed-es időszakomban voltam és a heroin olyan volt, mint valami nagyon elvarázsolt, rejtélyes... dolog. Aztán rájöttem, hogy ez baromság. Erről nem a dal tehetett, hanem az én saját döntésem és az én saját hülyeségem. Mondhatod, hogy az a dal veszélyes, de annak is kell lennie. Ha más nem, legalább előtérbe hozza a problémát.
Van egy dal a Downward Spiralon, amelyiken az öngyilkosságról beszélek. Álmodtam ezzel, erre gondoltam, úgy éreztem, hogy meg is fogom tenni. Írtam róla egy verset és a végén rájöttem, hogy kapcsolódik a lemez alaptémájához: hogy ebben a borzasztó állapotban, amelyben ez a karakter van, az öngyilkosság lehet egy opció. De azt hiszem, csak azzal, hogy kimondom és előtérbe hozom a dolgot, talán segít. Mondjuk, szörnyen ki vagyok borulva dolgoktól, aztán hallom ezt a dalt és arra gondolok, hogy "igen, én ezt értem, valaki más is keresztülmegy ezen az egészen." A maga módján a dal felvidít és megkönnyebbülök. Mikor színpadon vagyok, énekelek - kieresztem ezt az ősállati üvöltést - ha ránézek a közönségre, látom, hogy mind visszaüvöltik a szövegeket. Bár negatívnak tűnhet az, amit mondok, az ez alól való felszabadulás egy pozitív élménnyé alakul és katarzist okozhat más embereknek.
Ezzel visszajutottunk a mainstream témaköréhez. Ugyanezek a moralizáló kritikusok azt mondják, hogy az a baj a zenéddel, hogy támadja a mainstream értékeket.
REZNOR: Mikor gyerek voltam a rock'n'roll egyfajta identitás-érzést adott nekem, de nekem kellett utánamennem. Emlékszem imádtam a Clasht, de kiközösítetté váltam miatta, mert azt várták tőled, hogy a Journey-t szeresd. Előtte meg a KISS-t szerettem. Az, amit ezek a zenekarok adtak nekem felbecsülhetetlen volt - a lázadás szellemét. A rock'n'rollnak a lázadásról kellene szólnia. Fel kell idegesítenie a szüleidet, és valamiféle tabut kell magában hordoznia. Veszélyesnek kellene lennie, tudod? De nem hiszem hogy többé már veszélyes. Most, hála az MTV-nek és a rádiónak a rock'n'roll minden pillanatban jelen van az emberek otthonában. Az hogy valaki rocksztár ugyanolyan elismert karrierlehetőség, mint az hogy valaki űrhajós vagy tűzoltó. Ezért van az, hogy olyan nagyra becsülöm - sőt segítek létrehozni - olyan zenekarokat, mint a Marilyn Manson. Ott van a shock-rock. Szerintem az szükséges. Halál a Hootie and the Blowfish-re, érted? Az túl biztonságos. Túl elfogadott.
Nézd meg a Marilyn Mansont: gátlástalanul csinálják a dolgot. És a színtérnek szüksége van erre. Nincs szüksége egy újabb Pearl Jam utánzatra. Nincs szüksége a politikailag korrekt REM-re, aki azt hajtogatja: "mi nem eszünk húst". Picsába ezzel. Szükségünk van valakire, aki azt mondja "Tudod mit? Minden éjjel tízszer kiverem a farkam és groupie-kat baszok." Most még nem biztonságos ilyesmiket mondani, de a rocknak nem kellene ilyen biztonságosnak lennie. Nem azt mondom, hogy teljes egészében ehhez igazodom a saját életvitelemben, de szerintem erre a gondolkodásmódra van most szükség. Kell egy kis anarchia vagy valami, ami mer eltérő lenni.
De egy csomó ember azt mondja, hogy a művészetnek - legyen az zene, film, vagy bármely más formája - az a kötelessége, hogy előrevigye a világot. Szerinted van a művészetnek kötelessége?
REZNOR: Igen, abban az értelemben, hogy segíthet valakinek, hogy jobban megértse saját magát. Ez az, amiről az előbb is beszéltünk. Írok egy dalt arról, hogy meg akarom ölni magam. Te meghallgatod és rájössz, hogy nem te vagy az egyetlen ember, aki így érez. Ettől kicsit jobban érzed magad, én meg ekkor azt mondom: "küldetés teljesítve". Számomra a művészet így kommunikál az emberekkel, így segít nekik.
Mi van azzal a művészettel, ami azokat az embereket célozza, akik esetleg valaki mást akarnak megölni?
REZNOR: Van egy részem, amit foglalkoztat ez a dolog. Imádtam Hannibal Lecter karakterét a Bárányok hallgatnak-ban. Az utolsó ember, akinek rosszat kívántam abban a sztoriban, ő volt. De vajon miért tekintem őt hősnek? Mert tisztelem. Mert azt reprezentálja, amire valaha is vágytál, hogy lehess egy törvénytelen, erkölcstelen társadalomban. Néha megengedem magamnak, hogy arra gondoljak, igen, ha megölhetnék embereket büntetés nélkül, talán megtenném, tudod? Utálom magam ezért a gondolatért, de van valami vonzó ebben az elképzelésben, mert ez a tökéletes szabadság. Szabad ezt? Nem. De akkor is vonzó. Ez az alapvető tabu.
Az, ami felnyitotta a szemem erre a dologra, akkor volt, mikor találkoztam Sharon Tate húgával. Amíg a Downward Spiralon dolgoztam, abban a házban éltem, ahol Sharon Tate-et megölték. Aztán egy nap találkoztam a húgával. Az egész véletlenszerű volt, egy rövid kis találkozás. Azt kérdezte tőlem, "te most kihasználod a nővérem halálát, azzal hogy a házában élsz?" Először vágott pofán a dolog. Azt válaszoltam neki, hogy nem, engem csak érdekel Amerika történetének ezen kis részlete. Csak itt élek azon a helyen, ahol a történelemnek ez a különös része megtörtént. Addig sosem vágott így fejbe a dolog, de ott, akkor igen. Az a lány elvesztette a testvérét egy értelmetlen, ostoba szituációban, amit eszemben sincs támogatni. Mikor az a lány beszélgetett velem, először életemben eszembe jutott: "mi lett volna, ha az én nővéremmel történik?" És a pokolba kívántam Charlie Mansont. Nem akarom, hogy az emberek azt gondolják én az a csávó vagyok, aki támogatja az ilyen sorozatgyilkosos-baromságokat.
Hazamentem és aznap éjjel sírtam. Megláttam a dolgok másik oldalát. Egy dolog, hogy gondtalanul sétálsz a farkadat lengetve a szélben, és közben úgy teszel, mintha semmi sem számítana. De mikor megérted, hogy ez másokban mit idéz elő.. ez az, ami kijózanított: felfogod mi az, ami eltorzítja a törvénytelenség vonzerejét és a morál hiányát, ez pedig az áldozat a dolog másik oldalán, aki nem érdemli meg azt, ami történt vele.
Korábban - és a Downward Spiralon is - sokat beszéltél az önutálatról. Ki tudnád mondani, hogy manapság már jobban szereted magad, mint korábban?
REZNOR: Több köszönetet, dicséretet és több pénzt kapok, mint korábban. De önbecsülés szempontjából jobban szerettem magam korábban.. elvesztettem barátokat. Bandatagokat. Bizonyos szempontból vesztettem az önbecsülésemből. És bár mindig azt kívántam, bárcsak sikeres lennék, végül elértem és igazából nem is olyan fantasztikus. De nem panaszkodom azért emiatt. Úgy értem, csomó szempontból óriási dolog, de nem minden esetben önerősítő, pedig bárcsak az lenne. Nem arra gondolok elalvás előtt, hú, én vagyok Kevin Costner, hogy wow, megcsináltam.
És minél nagyobb leszel a rockarénában, annál több ember akar kibaszni veled, összetörni és megkritizálni. Például írsz egy dalt valamiről, amiről úgy érzed veszélyes írni, mert valami zavarba ejtő témája van. De mivel zavarba ejtő, mert extrém téma, mindenki arról kezd beszélni, hogy á, nem is gondolja komolyan, csak pénzt akar vele kaszálni. Azon kapod magad, hogy bizonygatnod kell, de igen, pontosan úgy értettem. Pontosan ennyire vagyok kikészülve. Csak reménykedem abban, hogy talán ebben az őszintétlen, kamu, popszar világban ez a zene valamiféle értéket jelent. És pontosan ezért csinálom: mert azt hiszem valóban jelent valamit. Ugyanakkor képzeld el, mennyivel egyszerűbb lenne csinálni egy semmilyen rock bandát, ami semmit sem jelent és csak a pénzt akarja bekaszálni.
Milyen lesz az új anyag?
REZNOR: Két lemez lesz és talán egy időben jelennek majd meg. Az egyiken olyan emberekkel dolgozom, akik az élő felállásban is benne lesznek. Van egy zenekar, a Tapeworm, amiben együtt játszunk és írunk dalokat. Ez nagyjából olyan lesz, amit manapság az emberek indusztriálnak neveznek. Az új Nine Inch Nails olyan lesz, mint egy funk hip-hop lemez. Egy csomó embert fel fog idegesíteni, de közben persze megváltja a világot is, remélem. Ez minden, amit most tervezek. Ezt, és hogy mindig tíz lépéssel járjak Billy Corgan előtt.
ford.: katesz
forrás: www.theninhotline.net