Nine Inch Nails Az önpusztítás művésze /MHH 1997. április/
Amikor 1991 nyarán a Guns N' Roses vendégeként első ízben lépett fel Angliában a Nine Inch Nails, Trent Reznor az interjúk során egyszerűen "köcsög szintis bandának" nevezte önmagukat. A cinikus megjegyzéssel rögtön el is némította a brit sajtó azon vaskalapos embereit, akik felháborodva hápogtak, hogy mit keres egy ilyen bizarr, megfoghatatlan hangzású zenekar egy tradicionális kemény rock bulin. Azóta Reznorék szédületes karriert futottak be azzal, hogy fogós refrénekkel tudták párosítani zajos hangmintákkal teli, jobb híján indusztriálisnak nevezett zenéjüket. A csúcs felé vezető út egyik fontos állomása volt a '94-es Woodstock buli, ahol mindenkit beledöngöltek az iszapba egy kegyetlenül intenzív és destruktív előadással. Az új NIN lemez valamikor idén jelenik meg, de erről még Mike Bersteinnek sem volt hajlandó túl sok mindent elárulni Trent Reznor, aki legfőképpen az új David Lynch mozi, a Lost Highway filmzenealbuma miatt egyezett bele az interjúba. Ezt ugyanis, akárcsak '95-ben a Született gyilkosok filmzenealbumát, Trent mester rendezgette össze.
A Head Like A Hole nóta, a NIN első igazi sikerszáma, még valóban tartalmazott szinti-pop elemeket is, de azóta a Trent Reznorral nyugodt szívvel azonosítható banda átment rock'n'roll vadállatba. Reznor studiózsenije és a dallamok iránti fogékonysága egyaránt szükséges volt ahhoz, hogy az indusztriális rock kifejezés bekerüljön az amerikai köztudatba. Ahogy a Pretty Hate Machine album sikert aratott, Trent jogi vitákba bonyolódott akkori kiadójával, a TVT-vel, és a fiúk két éven át folyamatosan turnéztak, hogy legyen elég pénzük a mohó ügyvédekre. Pozitívumként értékelendő viszont, hogy a koncertezés alaposan megszigorította, bedurvította a NIN hangzását. A képzett billentyűs Trent felfedezte az agyig torzított gitárok ellenállhatatlan erejét (ez hallható a '92-es Broken EP-n is), de nemcsak az erőszakos és futurisztikus hangulatú koncertek révén váltak ismertté, hanem a NIN lemezek mélysége, a hangzás és az egész megközelítés újító jellege miatt is. A színpadon hurrikánként tomboló, ám magánéletben csendes, visszahúzodó Reznor a Natural Born Killers albummal az utóbbi évek legkreatívabb, legatmoszférikusabb filmzenéjét alkotta meg, és a NIN áttörő sikere mellett ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kultikus figura igazi megasztárrá váljon Amerikában. Az utóbbi években Trent Reznor egyszerűen nem tudott hibázni. Jelenleg ugyan egyik felfedezettje és pártfogoltja, a Marilyn Manson zenekar áll a figyelem középpontjában, de a Lost Highway filmzenealbum, valamint az új NIN album és a vele párhuzamosan készülő Tapeworm projekt idén újra Trentre és csapatára irányítja majd a reflektorfényt.
Az elegáns Los Angeles-i szálloda halljában üldögélő fekete farmeres, szimpla melós bakancsos, sötétlila pulcsis, alacsony, vékony fickó cseppet sem hasonlít arra a dühöngő elmebetegre, aki a legutóbbi NIN koncerten olyan sorokat üvöltött az arcomba, hogy "...ma ártani fogok magamnak, hogy lássam érzek-e még. A fájdalomra öszpontosítok, az egyetlen dologra, ami valóságos...". Az éjfeketére festett, lenövesztett hajú Reznor halk, visszafogott hangon kezdi magyarázni - gondolom, immáron legalább ezredszer - hogy egy átlagos külsejű, teljesen hétköznapinak tűnő srácot mi változtat át dilinyossá, ha színpadra lép?
"Az is én vagyok, akit a színpadon látsz őrjöngeni, és az is én vagyok, aki itt ül és higgadtan beszélget. Nem hiszem, hogy bármelyik véglet is pontos képet adna rólam. Sokan hiszik, hogy a világon nincs nálam depressziósabb ember. Ez nem így van. Ugyanúgy tudok nevetni, mint bárki más. De az persze nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal fülig ér a szám. Amikor dalokat írok, szándékosan próbálom feltérképezni a legsötétebb, legfeketébb érzéseimet. Ilyenkor a személyes tapasztalataimat vegyítem a képzeletből fakadó víziókkal. Kutatom a korlátaimat, és rendszerint a végére jól ki is készítem magam."
Nem félsz attól, hogy a szövegeid által túl sokat mutatsz meg magadból, nagyon lecsupaszítod magad a nagyközönség előtt?
"Amikor az első dalokat megírtam, és ezek meg is jelentek a Pretty Hate Machine albumon, sokan azt hitték, hogy az csak egy kitalált karakterről szól, egy figuráról valami rajzfilmből. Természetesnek tűnt, hogy a saját érzéseimet, gondolataimat vigyem bele a szövegekbe, és csak később kezdtem el töprengeni azon, hogy vajon jó-e az számomra, ha a hallgatók ennyi mindent megtudnak rólam. Ezeket a mélyen megbúvó érzéseket a legtöbb ember még saját maga előtt sem ismeri el, nemhogy a nagyvilág előtt. Máig sem tudom, hogy helyesen cselekszem-e, de másmilyen szövegeket nem tudok írni."
Köztudott, hogy elég későn indultál neki a dalszerzésnek. Emlékszel még az első nótádra?
"Persze. A Down In It volt az a Pretty Hate Machine-ről. Korábban mindig találtam valami kifogást, hogy miért nem írok dalokat. Egyik nap azzal keltem fel, hogy "Ember, 23 kib...ott év van már mögötted, mi a f...t csinálsz?! Betépve akarod leélni az életedet?!" Kötöttem magammal egy egyezséget. Kipróbáltam, hogy mi történik, ha minden energiámat egyetlen dologra öszpontosítom. Szereztem egy állást egy studióban, és nekiálltam kísérletezni. Akkoriban sokat hallgattam Ministryt és Skinny Puppyt, mert tetszett, hogy elektronikus dolgokat használtak, és mégsem nyálas slágerzenét játszottak. Megvolt a dalaikban az a feszültség és agresszió, ami a legjobb metal vagy punk bandákban. Nem is szégyellem, hogy a Skinny Puppy Dig It nótája adta a Down In It alapötletét."
23 éves korodig nem is játszottál zenekarban?
"Dehogynem. 5 éves koromban kezdtem el zongorázni, és ahogy egyre jobb lettem, egyre nőtt az addig hiányzó önbizalmam. És ez nagyon tetszett. De nem akartam egész nap csak gyakorolni, hogy versenyzongorista lehessek. Ráadásul mire ez a lehetőség felmerült, már rég elkapott a rock. A KISS felforgatta az életemet. Egy 12 éves vidéki srác szemével nézve rendkívül gonosznak, félelmetesnek látszottak. Megtestesítették azt a lázadást, ami bennem is dolgozott. Ki akartam törni a vidéki unalomból. Minden szélsőség vonzott, mert éles ellentétben állt az unalmas középszerűséggel. Imádtam, ha összeszartam magam a félelemtől egy mozifilm, vagy egy könyv hatására. Mindig kutattam a még ijesztőbb után. Ki ír félelmetesebbet Stephen Kingnél? És Clive Barkernél? Aztán egy elektromos zongorán játszva elkezdtem jammelni néhány sráccal, és ekkor döbbentem rá, hogy a zenélés nem csak arról szól, hogy korábban mások által már megírt darabokat megpróbál előadni az ember. Az első bandám az Option Thirty volt, egy afféle new wave csapat. Néhány saját dalt is nyomtunk, de a hangsúly a feldolgozásokon volt."
Gondolom, ekkor már szintetizátoron játszottál...
"Igen. A '80-as évek elején robbant be a szinti zene. Jöttek a sequencerek, az egyre profibb cuccok és számomra rendkívül izgalmasnak tűnt, hogy itt nincs dobos, minden ami szól, gépekből jön. Nekem nem a Sex Pistols jelentette a zenei forradalmat, hanem a különböző masinák, gépek megjelenése. Egy ideig még az is a terveim között szerepelt, hogy a szintetizátorok fejlesztésével akarok foglalkozni. De aztán otthagytam a fősulit, és feldolgozásokat játszottam különböző bárzenekarokban, hogy megéljek valamiből. Úgy tűnt, hogy ez a sors vár rám életem végéig."
Mi hozott változást?
"Az, hogy Clevelandbe költöztem, és beálltam dolgozni egy hagszerboltba, ahol rengeteg modern szinti és sequencer volt. Ott dolgozott egy gitáros is, akinek volt egy szinti-pop csapata, az Exotic Birds. Én lettem a billentyűs, de ő énekelt, és ő írta a nótákat is. Az az érdekes, hogy Chris Vrenna, a mostani dobosom is ebben a csapatban játszott. Sőt, John Malm menedzserrel is itt ismerkedtem meg."
A Pretty Hate Machine lemezt távol az otthonodtól, Angliában készítetted. Talán ezért is lett annyira depressziós?
"Az egész lemezfelvétel szörnyű volt. Senkit nem ismertem Angliában, és a producerrel sem jöttem ki. John Fryernek ez csak egy újabb munka volt, míg számomra a nagy lehetőség. Ő nem volt hajlandó hétvégén is dolgozni, én meg féltem a hétvégéktől, amiket négy hideg fal közé zárva töltöttem egyedül. Nem vagyok ugyanis az a fickó, aki egy idegen országban elmegy magában szórakozni. Ráadásul volt korábban egy imádott barátnőm, akivel épp az angliai út előtt találkoztam egy klubban. Még aranyosabb volt, mint amire emlékeztem. A hétvégéken csak rá gondoltam. Már épp megakartam szerezni a telefonszámát egy otthoni haveromtól, amikor a srác csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy "képzeld, Patti terhes és férjhez megy". Patti volt a lány neve... Akkor elküldtem a Jóistent az anyjába, de szó szerint. Aztán nagy nehezen befejeztem a lemezt, és amikor hazamentem vele, a kiadóm azt mondta, hogy ez egy nagy rakás szar."
Ez volt hát az alapja a nézeteltéréseknek?
"Ez csak egy probléma volt a sok közül. A legszomorúbb az volt, hogy a TVT nem akart fizetni az eladott lemezek után. Sőt, az anyag turnéztatását sem támogatták. Én pedig koncertezni akartam, mégpedig egy rendes zenekarral. Imádom az elektronikus zenét, de ki nem állhatom, ha a színpadon csak két fickó áll egy-egy szintiállvány mögött. Nem nagyzenekarról álmodtam, fúvósokkal, háttérénekesnőkkel, hanem egy igazi rockbandáról. Egy rendes dobosról, gitárosról, billentyűsről. Én csak énekelni akartam, legfeljebb néha gitározni. A többi meg menjen szalagról. Főleg az, ami egyébként is lejátszhatatlan. Meg akartam hagyni a mechanikus elemeket, de ugyanakkor életre akartam kelteni a dalokat."
A Pretty Hate Machine alapján ez elsőre nem lehetett valami könnyű feladat...
"Először magam is megrettentem, hogy ezt majd hogy fogom élőben előadni, de szerintem a stúdió a kísérletezések helyszíne. Nem vagyok híve annak, hogy egy lemeznek mindenképpen úgy kell szólnia, ahogy a banda élőben is szól. Már a Pretty Hate Machine-nél is megpróbáltam a steril, precíz, jéghideg hangszerelést vegyíteni a hanyag, nem tökéletes énekkel. Hogy legyen egyfajta párharc a gép és az ember között."
Mennyi idő kellett ahhoz, hogy élőben is úgy szóljatok, ahogy szeretted volna?
"Néhány hónap turnézás után már kezdett formát ölteni a dolog. Chris dobolt, volt egy billentyűsünk, és az a Richard Patrick gitározott, aki most a Filterben játszik. Úgy volt, hogy a Downward Spiral lemezt is együtt csináljuk Richarddal, de ő önálló dalszerző/énekes akart lenni. Csak később jöttem rá, hogy azért jött velünk Los Angelesbe, hogy saját lemezszerződést kavarjon ki magának. Na mindegy, a lényeg, hogy '90 elején kezdtünk turnézni és pár hónap múlva már érződött a színpadon a ki...ott negatív energiák elszabadulása. Rájöttem, hogy a valós élettel szemben a színpadon nem kell rendes srácként viselkednem. Ott mindent szabad, mindent kiadhatok magamból. Óriási érzés volt látni a tomboló srácokat, akik egyként üvöltik a számomra rendkívül sokat jelentő sorokat. Az első Lollapalooza fesztiválturné, az 1991-es volt az, ahol igazán bebizonyítottuk életképességünket. Nagyon élveztem az egészet. Fantasztikus volt az is, hogy együtt játszhattunk a Jane's Addiction-nel, egyik nagy kedvencemmel."
Hogyhogy egy ilyen sikeres turné után annyira nyomasztó és durva lemezt készítettetek, mint a Broken?
"Először is egy komoly párkapcsolatom ment tönkre akkortájt. Érzelmileg mélyponton voltam. Ráadásul a TVT kiadóval is megszakadt a kapcsolat. Nem akartak elengedni, én pedig nem akartam még egy lemezt átadni nekik. Zsákutcában voltam, holott felkapott banda lettünk. Ez is zavart. Ráadásul a Brokent álnéven kellett készítenünk, mert ha a TVT-nél rájönnek, hogy a stúdióban vagyunk, kifingatnak minket. Közben az Interscope kiadó mindent megtett, hogy megszerezzen minket, de ebbe sem volt beleszólásunk, és ez is dühített. Féltem, hogy cseberből vederbe kerülünk. Szerencsére felesleges volt az aggodalom, mert később kiderült, hogy tényleg azt akarták, hogy kedvünkre dolgozhassunk. A Broken egy kemény, igazi "fuck-you" lemez lett. Meg akartam mutatni, hogy nem vagyunk nyálas szarok, akik eladták magukat a siker érdekében. Talán el is akartam riasztani azokat, akik csak a haverjaik miatt kezdtek el NIN pólót hordani. A Broken központi témája az öngyűlölet volt. Az, hogy elvesztem, nincs kiút, semmi sem jobb, és azonnal meg akarok halni. A Pretty Hate Machine idején csak depressziós voltam, de magamban azért még bíztam. Ez tűnt el a Broken idejére."
És ehhez képest milyennek érzed a Downward Spiralt?
"Ott meg akartam találni az igazi önmagamat. Minden felesleges burkot lehántottam. A Broken kizárólag egy nagy adag düh volt, a Downward Spiralt viszont olyan albumnak terveztem, amelyik akár 10 különféle irányba is elmegy, de mégis egységes tud maradni. Nem akartam bezárni magunkat egy "kemény banda" skatulyába, ahol mindenki azt várja, hogy a következő lemez még gyorsabb, még durvább lesz. Nem sorozatos balegyeneseket akartam osztogatni, hanem kiemelt szerephez jutattni a hangulatot, a szerkezeti felépítést, a dalok mélységét. Egy olyan lemezt képzeltem el, ahol a lazán összefüggő szövegek eljuttatják a hallgatót egy A pontról egy B-re."
Mi volt a lemez alaptémája?
"Nagyjából egy olyan emberről szól, aki szisztematikusan elhajítja magától az életet. Mindentől elfordul, a személyes kapcsolatoktól a drogokon, a szexen át a vallásig. Bizonyos fokig feladja magát, de ugyanakkor a felesleges terhektől megszabadulva rá is talál a lelki békéjére. A szövegek természetesen rólam szóltak, de úgy érzem, hogy nagyon sok ember ráismert bennük a saját gondolataira, érzéseire. Ezek az őszinte, pőre érzelmek jutnak mindig eszembe, ha a lemez szóba kerül. A korábban kitűzött céljaim részét elértem ugyan, de nem lettem ettől sokkal boldogabb. Hiszen a siker egyúttal el is zárt a környezetemtől, a régi barátaimtól."
Mit szólt a kiadó először ehhez a nem éppen szívderítő albumhoz?
"Nekik egyből megtetszett. Ahogy meghallották a Closert, egyből mondták, hogy itt a nagy sikernóta. Én meg csak lestem, mert számomra az volt életem addigi legfélelmetesebb dala. Komolyan úgy adtam át nekik a kész anyagot, hogy bocs, de azt hiszem, ezúttal egyetlen nótámat sem fogja játszani a rádió. Nincs újabb Head Like A Hole."
Ez esetben a kiadónak lett igaza, hiszen az album a Billboard lista második helyéig kapaszkodott fel, többmillió példányban kelt el, és a Closer nemcsak a rádiók, hanem az MTV műsorában is rendszeresen vendég lett. Ennek köszönhetően a NIN a '94-es Lollapaloozán főbandaként nyomult, és Oliver Stone rendező Reznorra bízta a Született gyilkosok film zenéjét.
"Stone azt mondta, hogy menjek el, nézzem meg nála a filmet, mert hátha megtetszik, ahogy felhasználta benne a zenénket. Ekkora már kiválasztotta azokat a dalokat, amik szerinte felerősítik a látványt. A film teljesen kikészített! Erőszakos és felzaklató volt, de ugyanakkor mulatságos is. Jól belepiszkált a média szarságaiba, a bűnözés bálványozásába, a talkshow-k undorítóan hazug világába és abba, hogy a híreket szórakoztatásra használják fel. De a legjobban az akasztott ki, hogy a leginzótenzívebb, legváratlanabb pillanatokban a saját zenémet hallottam viszont. Végül vagy 70-szer kellett megnéznem a filmet a hangmérnökömmel, hogy összefabrikáljuk a filmzenealbumot! És mindezt egy Európa-turné közben!"
De a lényeg, hogy megérte, vagy nem?
"Nem is panaszképp mondom. Csak sokan azt hiszik, hogy nálunk minden olyan könnyen megy. Alapvetően nem vagyok híve a filmzenealbumoknak, mert legtöbbször semmi köze az adott filmhez. Csak eladás céljából készülnek, meg azért, hogy az MTV-n legyen a klipek által egy kis potyareklámja a filmnek. A Crow-hoz is csak azután adtam oda a Dead Souls című Joy Divison feldolgozást, hogy megbizonyosodtam, a film nem fog jelentősen eltérni a képregény világától. Arra viszont már nem vállalkoztam, hogy játsszunk is az egyik bárjelenetben. A Natural Born Killers inkább elismerést hozott számomra, mint óriási pénzt. Főleg azzal járultunk hozzá a sikerhez, hogy a már kiválasztott nóták közé, bizonyos helyekre bevágtunk néhány filmes prábeszédet, hogy a hallgató ne veszítse el a fonalat. Biztos, hogy előttem is csináltak már ilyet mások, de én nem hallottam ilyesmiről. De az ötletemet a Pulp Fiction zenéjénél is lemásolták."
Reznor számára a következő állomás a Downward Spiral egyes dalainak remix verzióit tartalmazó Further Down The Spiral album megjelentetése volt. A remixeket olyan hírességek készítették, mint Rick Rubin, JG Thirwell,
a Coil, vagy az Aphex Twin. A nihilista düh megmaradt az új verziókban is, de egészen más formát öltöttek a dalok, mint Reznornál. Ekkor Trentnek már saját kiadója volt Nothing néven, ahová olyan veterán, poszt-modern elektro-bandákat szerződtetett, mint a Pop Will Eat Itself és a Coil (utóbbi az indusztriális zene egyik úttörőjeként számon tartott Throbbing Gristle vezéralakjának, Peter Christophersonnak az új bandája), de nem feledkezett el az olyan új tehetségek istápolásáról sem, mint a Prick vagy a nagy vihart kavaró Marilyn Manson. De vajon mennyi Trent Reznor rejtőzik egy Marilyn Manson lemez mögött?
"Az új lemezüknél ténylegesen együtt dolgoztunk. Segítettem nekik a nótaírásnál is. Ott volt Manson és Twiggy egy csomó jó ötlettel, de néhol hiányzott a befejezés, vagy egy fogós refrén. Túl azon, hogy a legjobb barátok vagyunk, és klassz volt együtt dolgozni, azt is nagyon élveztem, hogy nem igazán volt felelősség a vállamon. A Nine Inch Nails-nél minden egyes mozzanatnak óriási nagy jelentőséget tulajdonítok, de itt csak a fülemre, az ötleteimre volt szükség. És végre elfelejthettem azokat a szemrehányásokat, hogy hol késik már az új NIN album. A Manson lemezen dolgozva arra is rájöttem, hogy tényleg kell egy külső fül. Mert van egy határ, ahol a zenész már megsüketül, megvakul. Nem látja a fától az erdőt. Én pedig ott kívülálló voltam."
Ezért dolgozol az új NIN albumon Rick Rubin producerrel?
"Tulajdonképpen igen. Megmondtam neki, hogy szükségem van valakire, aki áttekinti az egész munkát. Egy olyan kivülállóra, aki pontosan tudja, hogy mik az elképzeléseim. Azt várom tőle, hogy a nagy egész érdekében mindig kitűzze nekem a következő részfeladatot. Majd meglátjuk, hogy beválik-e a dolog."
Mennyire tudsz azonosulni a Marilyn Manson által képviselt szélsőséges mondanivalóival és sokkoló külsővel?
"Amikor létrejött a Nothing kiadó, megfogadtam, hogy sosem fogok beleszólni a zenekarok elképzeléseibe. Segítem a munkájukat, de mivel az ő lemezükről, az ő életükről van szó, nem játszom meg az okost. Az első lemezt nagyon nehezen vertük keresztül az Interscope fejesein, de mivel azóta egy rakást pénzt kerestek a bandán, eltűntek az erkölcsi aggályaik. A külsőről csak annyit, hogy mi is eléggé el tudunk vadulni a turnékon. Mi sem szeretünk ragaszkodni a bevált dolgokhoz. Ha az ember elhagyja a showt, kimegy egy pólóban vagy kockásingben meg egy farmerban a színpadra, akkor abból senki sem űz gúnyt, azt senki sem érzi kihívásnak. Nincsenek kritikus megjegyzések. De a látvánnyal igenis hozzá lehet tenni valamit a zenéhez. Ha egy rendkívül intenzív zenéhez olyan fények járulnak, amik épp hogy csak nem verik ki a szemed, akkor a hatás is sokkal nagyobb. Számomra is nagyobb hatást jelentett a KISS, vagy a Ziggy Stardust-féle David Bowie, tehát a színházzal kevert rock, mint mondjuk a Nirvana. Egyikünk sem azért megy rá a showra, hogy az aktuális divat ellen dolgozzon, hanem mert olyan közegből jöttünk, ahol ez természetes. Ezt szívtuk magunkba annak idején."
És ez most úgy néz ki, hogy újra divatba jön...
"Ez egy cinikus dolog. Nem félünk változtatni, mást csinálni, mint a többség. Meggyőződésem, hogy az újtól, a változástól való félelem hozta elő ezt a retro hullámot is. Most mindegy, hogy a hetvenes évek diszkójának reneszánszáról van szó, vagy a Pearl Jamről, amely számomra épp olyan, mint egy 70-es évekbeli rockbanda. Vagy ott van Lenny Kravitz. Mindannyian jó nótákat írnak, de ez számomra érdektelen. Az első öt percben még izginek tűnik, de aztán lekopik a varázs, és marad a negyedszázaddal előtti történet. Sokan félnek az új technológiai korszaktól, és ezért adják ki a jelszót: "Vissza a gyökerekhez, vissza ahhoz a hangzáshoz, amit gyerekként szerettünk." Csakhogy annak idején az emberek épp úgy ódzkodtak a KISS-től, vagy a Queen-től, mint most a modern hangzású bandáktól. Ma viszont a KISS, meg a Queen jelenti a jó öreg rock muzsikát."
Szerinted lehet határa a szélsőséges megjelenésnek és mondanivalónak?
"Lehet, hogy valahol van egy határ, de még nagyon messze vagyunk tőle. Az emberek élete ma már tele van rockzenével, úgyhogy kell valami, ami más, ami extrémebb, ami korábban nem volt. Nyilván létezik valamifajta felelősség is, hiszen más dolog a stúdióban elkészíteni egy lemezt, és ott kimondani bizonyos dolgokat, és megint más, amikor ezt egy könnyen befolyásolható valaki hazaviszi és hallgatja. De én is híve vagyok annak, hogy a veszélyesebb típusú rock is kerüljön be a köztudatba, ne csak a korábbi formulák jobb-rosszabb ismételgetése. Nem baj, ha az emberek olyasmikkel találkoznak, amivel korábban még soha. Legfeljebb a szülők kiakadnak tőle, de hát pont ettől jó ez az egész. Szörnyű világ lenne, ha a srácok ugyanazt hallgatnák, mint a szüleik! Az Aerosmith éjjel-nappal megy a tévében, oda van téve az emberek elé. Nem kell kutatni utána. Vagy ott van a Bush. Számomra az lélektelen másolata valaminek, ami a maga idejében jó volt, veszélyes volt. De ahogy ők játsszák, az teljesen veszélytelen. Tutira mennek, és sajnos az emberek be is dőlnek nekik. Én is szívesen kölcsönzök másoktól, de azért mindennek van határa. És az a szomorú, hogy ők ezt művészetnek állítják be. Illetve a legszomorúbb az, hogy az emberek annyira buták, hogy ezt be is veszik."
Beszéljünk inkább másról, mondjuk a Lost Highway filmzenéről! Hogy találtatok egymásra David Lynch rendezővel?
"A kiadótól szóltak, hogy David beszélni szeretne velem. Érdekes, hogy pár éve én kutattam utána, mert kíváncsi voltam, hogy hajlandó lenne-e egy klipet rendezni nekünk. De nem tudtam elcsípni... Szóval, beszéltünk telefonon, majd lejött hozzám New Orleans-ba. Elolvastam a forgatókönyvet, majd David kiválasztotta az egyik jelenetet, és mondta, hogy találjak ki hozzá valami zenei aláfestést. Anélkül, hogy egy kockát is láttam volna a filmből! Mivel nagy Lynch rajongó vagyok, majd beszartam az idegességtől, de muszáj voltam valamit kitalálni, mert tudtam, hogy szándékosan akar próbára tenni. A kezdeti nehézségek után már könnyen ment a dolog. Volt már egy progresszív jellegű nagyzenekari darabja Angelo Badalamentitől, meg egy rakás pop és rock nótája. Végül bekerült egy új Smashing Pumpkins, egy új Marilyn Manson, és egy új Nine Inch Nails nóta is a keretbe, és az egészet nekem kellett egybekovácsolnom."
A Perfect Drug című NIN nóta kimondottan a filmhez készült?
"A szöveget, a témát a film inspirálta, de a zenét egy hét alatt kellett összekapnunk. Nem lett egy tipikus Nine Inch Nails nóta, de épp akkor ez akart kijönni belőlem. A filmben talán tíz másodperc hallható belőle. De nem is baj, mert nem ez a lényeg. Ez az egész filmzene dolog nem egy halálosan komoly valami. Nem úgy kell tekinteni, hogy ez most az aktuális állásfoglalásom. Örültem, hogy újabb felelősség nélküli munkát csinálhatok. Mint a Manson lemeznél, vagy a Quake videójáték zenéjénél."
De egy idő után már nem halogathatod tovább az új NIN album elkészítését...
"Ebben teljesen igazad van. A karrier szempontjából talán jobban tettem volna, ha az időmet NIN dalok komponálásával töltöm, de semmi nem motivált arra, hogy nekifeküdjek a munkának. Most viszont van kedvem dolgozni. Készen állok rá, hogy minden erőmet összeszedjem. Igazság szerint most két különböző dolog is fut párhúzamosan."
Úgy érted, hogy az új NIN album mellett máson is dolgozol?
"Igen, bár a két dolog valahol összefügg. Létezik ugyanis egy Tapeworm project, amiben rajtam kívül a bandám tagjai vesznek részt. Charlie Clouser és Danny Lohner. Az egész úgy indult, hogy néhány ötlet nem illett igazán a NIN vonalába, és ezeket félretettem. Mára ez önálló projectté fejlődött, ahol inkább csak producer/énekes vagyok, mert a NIN-nel ellentétben a zene javarésze a többiektől származik. Akár úgy is mondhatnám, hogy míg a NIN minden terhét én magam viselem, addig a Tapeworm igazi közös teljesítmény."
Mi várható a következő NIN lemeztől?
"Ezt még én sem tudom. Ugyanis nem úgy születik egy NIN album, hogy összeáll egy tucatnyi nóta, és kész. Először egy téma, egy alapzat kell, hogy megszülessen, amire aztán felépül az album. De úgy érzem, hogy dalközpontúbb lesz. Nem lesz annyira sűrű, mint a Downward Spiral volt. Kevesebb részből fog állni, de minden rész rendkívül fontos lesz az egész szempontjából. Nem akarok emészthetőbb, vagy slégeresebb lenni, de nagy hangsúlyt akarok helyezni a jó dallamokra. Most leginkább azzal töltöm az időmet, hogy a jó dalok megírásának művészetét tanulmányozom."
forrás: MHH 1997. április